Az örök határsértő

30. fejezet - Jó lehetnék hozzád (2/2.)

– Igen – bólintott Szása. – Vaszjától hallottam. Borzasztó dolog.

– Az – értettem egyet. – Averkij nekem segített – árultam el. – Megállapodást kötöttem Pokornyijovval az apámért cserébe. Nem is igazán számít, mit kellett tennem. A lényeg, hogy egy valaki... egy lány... egy este beállított, és... Hülyeséget csinált, mert rábeszélték. – Elcsuklott a hangom. – Véletlen volt. Averkijt érte a golyó. Az én hibám! – fakadtam ki sírással küszködve. – Ha Averkijnek baja esik, az az én hibám lett volna, rám haragudj, ne rá.

– Nem haragszom én egyikőtökre sem – csitított Szása. – Ejnye, na – lapogatta meg vállam. – Gyere, üljünk le.

Volt egy talpalatnyi zöld rész a kórház mellett, ott ültünk le egy padra. Szása addigra elnyomta, és eldobta a cigarettát. Feszengve ücsörögtem mellette, a térdemen nyugvó, hálós szatyor egyik szálát csavargattam ujjaim körül.

– Ami megtörtént, már megtörtént – dörmögte Szása. – Averkij életben van, és hazavisszük, amint szabad neki utazni. No, remélem, neki jó tanulópénz egy életre, hogy maradjon nyugton. Ha nem a folyóba akarja veszejteni magát, lelövik. Megáll az eszem.

– Folyóba? – hökkentem meg.

– Mindegy az, régi dolog. Hanem: Magdácska, nem az én dolgom, de komolyan gondoltad te ezt? – vonta össze szemöldökét. – Rettegett Ivannal üzletelni! Előbb fognék kezet az ördöggel, mint vele. Vagy hát ki tudja, talán egyre megy.

– Nem volt más választásom – sóhajtottam. – Ha nem fogadom el Pokornyijov ajánlatát, apa Szibériában ragad. Mi mást tehettem volna?

– Persze, persze – mormolta Szása. – Ki tett volna mást a helyedben? Talán még én is elfogadnám a tábornok ajánlatát, pedig az én apám aztán...! Hagyjuk is, milyen volt az én apám, halottról vagy jót, vagy semmit. Azt viszont tényleg nem értem – ráncolta a homlokát –, hogy az hogy lehet, hogy egy szerencsétlen lány fogja, és lelő egy őrnagyot?

– Hogy is magyarázhatnám el?

Elmeséltem neki, hogy gabalyodott egymásba Viola és Anatolij április negyedikén, hogy született ebből egy hazugság, ami aztán az egész Pokornyijov családot felbolygatta. Szegről-végről meséltem a BRD-ről és Boriról, elmondtam Szásának, hogy Bori bujtotta fel Violát, az igazi célpont nem Averkij volt, hanem én.

– Azt ne mondd, hogy Averkij hősiesen eléd ugrott, mert ültömben hanyatt vágódok – hitetlenkedett Szása.

– Dehogy. Viola valószínűleg még sosem tartott éles lőfegyvert a kezében. Vagy legalábbis ritkán. Ügyetlen volt, elsült a pisztoly.

– És Kapitányka állt az útjában.

– Igen, olyasmi.

Szása a térdére könyökölt, szusszantott egyet.

– Sajnálom – dünnyögtem.

– Nem a te hibád, Magdácska – vigasztalt. – Mit tehetsz róla, hogy egy buta lány kezébe pisztolyt adtak? Akárki is ez a másik, hát nem csoda, hogy leleplezték, ha ilyen hülyén tervez merényletet. Szerencse, hogy te és Averkij jól vagytok.

– Igen, szerencse.

Hallgattunk egy darabig. Szása megdörzsölte arcát, és elnyomott egy ásítást.

– Te hogy vagy? – érdeklődtem.

– Megvagyok – vont vállat. – Így, hogy Kapitánykával lehetek, már sokkal jobban. De amikor Vaszja felhívott...! – Megcsóválta fejét. – Azt sem tudtam hirtelen, fiú vagyok-e vagy lány. Aztán ez az egész hajcihő a papírokkal, azt hittem, ide sem engednek hozzá, és várnom kell, hogy hazaérjen. Őrület az egész.