Egy Beteges Függőség

xii. golgotha

Idióta voltam, mert azt hittem ez több mint vér

A hullát elnyelte a víz. Ani és Nina nincsenek többé. Végre fellélegezhetek, nincs, aki a szerelmünk útjába állhatna.

Lépteket hallok.

- Mit műveltél? - Tim? Hiszen ő utál. Miért akarna beszélni velem, miért érdekli, amit csinálok?

Hátranézek, tényleg ő az, teljes pompájában. Piros-fekete kockás ing, rongyos farmer és papucs van rajta. Kezében egy cigaretta. Sosem értettem, miért dohányzik. Úgy hallottam, lenyugtatja az embert, de akkora mennyiségben, mint ahogy ő szívja el a szálakat, inkább az ellenkezőjét válthatja ki.

- Én... - Egy szó sem jön ki száraz torkomon. Testemmel is felé fordulok, megmarkolom a korlátot. Hasamban szorító érzés kúszik felfelé -, nem csináltam semmit.

- Nem úgy tűnik. Elég szarul hazudsz. Láttam, ahogy végigvonszoltad annak a szerencsétlennek a holttestét a nappalin, és kilökted az erkélyről. Nináról is tudok, és arról is, hogy ki lett belezve.

- De... Honnan?

- Itt még a falnak is füle van. Másnapra az egész ház meg fogja tudni, mennyire elvetemült vagy, és ahhoz el sem kell mondanom, amit láttam. Mert kiderítik. Mikor pedig meghalsz, nem foglak eltemetni, mint a többieket. Nem fogok fejfát állítani neked a fa körül. Felőlem akár meg is ehet a barátod, mert nem érdekel, mi lesz veled. Nem érdemled meg a törődést. Csak ezt szerettem volna - mondja.

Tim távozik.

1999, december 8-a, délelőtt tíz.

Leesett az első hó.

Miközben kikaparom a rántottát egy tálba, tekintetek sokasága tapad a hátamra. Jeff, Brian, Sally és Ben állnak a boltív alatt, engem néznek. Biztosan tudják már, mi történt. Hányingerem támad, ujjaim remegnek. Alig bírom megtartani a serpenyőt. Szemem sarkából egy "kotródjatok el innen" féle pillantást küldök feléjük, de addig nem mozdulnak, amíg Jack meg nem jelenik. Az ebédlőből jön át, észre sem vettem.

- Nem szeretnél eljönni velem sétálni? Rég voltam, és itt ülsz egész nap a házban bezárva. Jót tenne neked. Kicsit hideg van, öltözz fel melegen - hajol fölém, tenyere a hátamon.

- De. Elmehetünk - vigyorodom el.

Végig ott ül mellettem, miközben eszem. Az ő jelenléte viszont egyáltalán nem zavar, sőt, nyugalommal tölt el. Az üres tányért a mosogatóba teszem, majd felszaladok a szobámba, pizsamámat vastagabb ruhákra cserélni.

Az előszobában becsatolom cipőimet, szerelmem a fekete bőr bakancsát köti be, majd begombolja szintén fekete szövetkabátját. Szürke sálát tekeri a nyaka köré, majd egy gondolattól vezérelve leveszi azt, majd felém nyújtja. - Vedd fel, neked jobban kéne - mosolyog, elpirulok. Elém áll, és segít felvenni a ruhadarabot.

Kilépünk a teraszra, majd kéz a kézben megyünk le a lépcsők bonyolult rendszerén. Átkelünk a kerti tavacska fölött ívelő híd fölött. Befagyott, többé már nem úsznak halak a víztükör alatt.

Elhagyjuk a tisztást, egyre mélyebben vagyunk az erdőben, majd egy lágyan ejtő dombon. A hó ropog a talpunk alatt, érzem a deresedő füvet is. Egy úton járunk, jobbomon egy madárijesztő és egy postaláda. A fák sötéten magasodnak felénk, az ég egyenletes szürke színű, az időjárás tiszta, szél nem fúj. Állatoknak nyomát nem látom, bár itt, ebben az erdőben még egy bogarat sem láttam soha.

A legmeglepőbb dolog amit látok, egy szögesdrót-vaskapu, amely a házat tervezte elválaszani a külvilágtól, azonban a lakatot leverték. Jack kiniytja, majd előre enged: