Egy Beteges Függőség

iii. canticum canticorum

Ez nem olyan bonyolult, nem számít, mit mondanak, sosem találkozol egy másik Énnel

Utána kell mennem. Belehalok, ha nem lehetek vele.

Ezek a gondolatok vezérelnek, Miközben a hátsó ajtó kilincsével szöszölök. Túl hosszúak az ujjaim ahhoz, hogy rendesen megfoghassam. Kattanás, kinyílik. Belépek a garázsba. Az első dolog ami felkelti a figyelmem, az a rendetlenség. A teret betölti egy kék ponyvával letakart autó, vele szemben a falon csavarkulcsok, kalapácsok, fémlemezek, lőfegyverek lógnak. A kőlapok nagyon hidegnek érződnek meztelen talpam alatt, mintha itt nem lenne fűtés. Dobozok, kartonok, miegyéb. Észreveszek egy régi számítógépet, ami a kocsi hátuljánál lévő szürke, rongyos rekamén hever már mióta. Plafon nincs, ha felnézek, a tető gerendáit és egy tárva-nyitva álló üvegablakot látok.

A hátsó kijárat mögött a természet vár, odakint a levegő hűvössége csípi az arcom. Az eső hangosan kopog a talajon, a sár hömpölyög, barna foltokat hagyva a kis terasz előtti térkövön. A távolban egy hegységet szúrok ki. Még mindig nem tudom, hol vagyok. Fenyők vesznek körül, melyek magasabbak, mint amiket valaha láttam. Kisétálok a ház elé. Egy kerti tó, az algák már teljesen benőtték a felszínt. Hátrafordulok. Az épület, ahol eddig voltam, leírhatatlan. Egyszerre adja az otthon és szorongás érzetét. Az első szint deszkái valaha meggyvörösek lehettek, de mára már lazacrózsaszínben pompáznak. A második emelet világos színű. Egy torony áll ki a tetőből, farönkök és kötelek tartják össze, kíváncsi vagyok, vajon biztonságos-e. Ha jobban megnézem, látom, hogy kisebb szobákból tákolták össze, igencsak különös látvány. A bal oldalon egy fehér, apró üvegkupola, éppen elég nagy ahhoz, hogy egy ember elférjen benne. Az egész létesítmény nagyon öregnek tűnik, az a „szentlélek tartja össze" kategória.

A tavacska fölött egy híd ível át, ha rálépek, a tölgy megreccsen a tömegem alatt. A vízben nem is látom a tükörképem. Szinte teljesen elfelejtettem, hogy nézek ki, de jobb is. Annyit láttam eddig, hogy a lábaim bizarr szögben állnak, a színük olyan, mintha sokáig nagy súlyok nehezedtek volna rájuk. A kezeim csontosak, körmeim hosszúak, hajam fekete, és fénytelennek tűnik. Legalábbis mikor látok belőle valamit. Az arcom kész rejtély, nagyon kíváncsi vagyok rá. Majd ha hazamegyek, első dolgom lesz keresni egy tükröt, és megnézni magam benne. De most fel kell fedeznem az erdőt. Na meg megtalálni Jack-et. Nem hagyhatom egyedül, ki tudja, mi történik vele odakint.

A rengeteg sűrűjében sötét van. A tűlevelek szinte minden napfényt eltakarnak, a földet páfrányok, sziklák övezik. Virágot eddig csak az újdonsült lakóhelyem tisztásán láttam. Az árnyak ellenére furcsán megnyugtatónak találom a közeget.

Avarzörgést hallok.

Az első gondolatom az, hogy valami állat, mondjuk egy szarvas. Viszont az máshogy mozog.

Ez egy ember. Egy férfi.

Fekete öltözete ismerős emlékeket gerjeszt bennem, lélegzetét több méter távolságból hallom, annak ellenére, hogy zivatar is tompítja. A zöldek közé kuporodok, onnan nézelődök.

Ez ő!

Furcsa érzések kavarognak bennem. Mi lesz, ha lebukok? Valószínűleg semmi. Annyira szeretném megszólítani, együtt ülni vele a mocsokban, hozzá bújni, átkarolni. Biztos meleg a bőre, nem fáznék. Már ha csak belegondolok, leírhatatlan hőhullámokat indít el bennem. Olyan érzések kapnak el, amikről nem is tudok, hogy léteznek. Megnyújtózik, kigombolja az inge felső gombjait. Elképzelem, ahogy az összeset levagdosom egy ollóval. Dzsekije zsebéből két kis fémdarabot húz ki. Egy penge. Gyors mozdulatokkal kezdi el élezni, megforgatja, végighúzza párszor a kés élén az ujját. Felszisszen, a szájába veszi sérült tagját, majd lassan lenyalja a vért.