Egy Beteges Függőség

vii. diabolus

Mert mindig megölöm azokat, kiket szeretek

1999, november 25-e, hajnali négy.

Nem tudok aludni, egy különös álom tart ébren. Mióta láttam Dina holttestét, azóta folyton önmagamat látom magam előtt, kitekert belekkel, hidegen, mereven. Lehet, Timnek igaza van a dolgokkal kapcsolatban. Az egér sem illegeti magát a kígyó előtt. Vajon a kígyó eszik egeret?

Szobám kifejezetten közel van a nappalira lenéző korláthoz, csendes beszélgetést hallok. A holdfény beszűrődik az ablakon, az óra számlapján megcsillan, négy óra huszonhét perc. Felállok, lábam a puha szőnyegbe süpped, a rám száradt sár beszennyezi az anyagot. Nem tudom, hogy van-e itt fürdőszobám. Lassan a folyosóra lépek, az ajtót óvatosan becsukom magam után. Lekuporodok az egyik fal mögött. Jack hangját, és egy másik, velem egyidős lányét hallom, de nem Nináét. Undok szipogás akar feltörni torkomból, gyomrom gombócba csavarodik, szemeimet könnyek csípik. Tenyereimet arcomra tapasztom, csöndben kell maradnom! Máskülönben le fogok bukni.

Négykézláb merészkedek le a lépcsőn, ügyelve, hogy semmi ne reccsenjen meg súlyom alatt. Szerencsére mindketten háttal ülnek nekem. A másik lány teljesen fehér, ruhájával és hajával együtt, szinte világít a sötétben. Érzem a bőréből áradó hideget, arcát nem látom. Jég és víz csillog a padló deszkáin.

Valami pszichózis nevű dologról mesél, nem értem. Vékony hangja egyre melankolikusabb lesz, végül a hangok alapján zokogásban tör ki, Jack megvigasztalja, nem is akárhogy. Átkarolja, a másik viszonozza.

Meg merte ölelni, meg merte ölelni az ÉN szerelmemet, aki ezt hagyja. Melyikőjükre legyek mérgesebb?

A bánat mázsás sziklaként zuhan rám. Oda akarok menni, és addig ütni őt, amíg mozog. Vagy ez túl erőszakos lenne? Ajkamba harapok, megmarkolom a hozzám legközelebb eső tárgyat - egy doboz fogantyúját, megrántva azt. A lendülettől az alatta lévő tárgyak felborulnak.

- Basszus - sziszegek, és a lehető leggyorsabban szaladok fel az emeletre, be a szobámba amit magamra zárok.

Pityeregni kezdek, megint.

Végignézek a helyiségen. Általában az ismerős közeg megnyugtat, de ez az alkalom kivétel. Van valami klausztrofóbikus a hálómban, a kék tapétában, a csipkefüggönyben, barna bútorokban. A családi fotók megfakult arcai gunyorosan néznek rám, szánalmat tükröznek, holott nem is ismerem a képeken lévő embereket, nem is fogom, hiszen halottak. Ami a leginkább frusztrál, az üres fémkalitkák, amik az ereszkedő plafonra vannak függesztve.

Félkómásan billegek azon bizonyos fiók felé, ahol legféltettebb kincseimet tartom - Jack ruháit. Kinyitom, a fekete rongyok között turkálok, és kihúzom a leghamarabb kezembe akadót, egy pólót.

Az ágyba dőlök, az anyagot orromhoz szorítom. Felhúzom lábaim, a súlyos, virágmintás pokróchoz nyúlok, átölelem a viseltes textilt, majd lehunyom a szemem.

A vértengerben gázolok, de nem egyedül. Előttem körülbelül húsz méterre egy férfi halad előre, fekete ruhában. Lépteket és csobbanásokat hallok magam mögül, odanézek.

Négy nő áll ott, Dinát, a szőkét felismerem. Az egyik, barna hajú szeme helyén mintha egy zsebóra vagy iránytű üveglapja lenne, a másik, göndör és hófehér hajkoronás arcán foltok, ajkait öltések tépik szét. Dina maximum 18 lehet, vagy még annyi sem, az óraszemű huszonöt körül, a heges arcú is. A negyedik jobban kitűnik a többi közül, idősebb lehet, késő harmincas, kora negyvenes. Egész testét - már amit nem takar a lenyűgözően kerek idomaira feszülő, hosszú, fekete ruha - szörnyű égési sérülések borítják, melyek horrorisztikus ábrázatot kölcsönöznek neki. Szemei üresek, mint a legsötétebb éjszaka. Valamiben mégis egyeznek, mindet kizsigerelték, és izomcafatok lógnak le róluk, ruháik szétszakadva.