Az örök határsértő

27. fejezet - Vronszkij gróf ajándéka

– Ezen megsértődhetnék, de megérdemlem – húztam el számat.

Amíg Katka a tanárral találkozgatott felkészítés és kapcsolatépítés ürügyén, igyekeztem Imrén is rajta tartani a szemem. Bátyám szórakozott volt, ha mosolygott is, csak erőltette, és gyakran elködösült pillantása. Apunak írtunk mindketten, megígértük neki, hogy a következő levéllel képeket is küldünk.

– Tehát elmondjuk anyunak? – kérdeztem Imrét.

A postáról visszatérve a konyhában ücsörögtünk, együtt vacsoráztunk aznap este.

– Elmondjuk – bólintott. – Minél hamarabb, annál jobb. Joga van tudni.

– Igazad van. – Fülem égett a szégyentől, pedig Imre sértődés nélkül beszélt.

Segített feldolgozni az elmúlt hónapok eseményeit, hogy megoszthattam Imrével. Vaszilij mindig támogatott, ám igazán Imre értette meg a fájdalmat, amivel nap mint nap küszködtem. Meséltem neki a rémálmokról, bátyám pedig megosztotta velem, hogy ő ugyancsak látta álmaiban aput, nem a cementgyárban, hanem az otthoni piacon. Imre rohant apu után a standok között a tömegben, akárhogy szólongatta, apu nem fordult hátra, csak ment előre, amíg eltűnt Imre szeme elől. Imre és én szomorú körülmények között találtunk utat egymáshoz, de hálát adtam a testvéremért, közelebb éreztem magamhoz, mint valaha.

Imre nem járt el többet a BRD-be, Rózsát sem emlegette. Lillánál érdeklődtem a lány felől, ő csak annyit tudott, hogy Rózsa dolgozik, jól van. Azt nem tudtam meg Lillától, hogy Karolát felkereste-e valaki. Egy ideje Bori felől sem hallottam.

Anyu örült, hogy gondját viseltem Imrének, a szakítás pedig egyáltalán nem lepte meg.

– Sejtettem én, hogy rossz vége lesz ennek – mondta.

Averkij ágya mellett ácsorogtam, a telefonvezetéket tekergettem ujjaimra.

– Halálra lett ez akkor ítélve, amikor kibukott, hogy teljesen mást akarnak az élettől. – Anya nagyot sóhajtott. – Imre faggatott, hogyan győzhetné meg a gyerekvállalásról Katikát, de hát mit lehet erre mondani? Ezt nem lehet erőltetni. Más nő kell Imre mellé.

– Igazad van – értettem egyet. – Ugyanezt mondtam mindkettejüknek.

– Katika meddig fog ott lakni?

– Fogalmam sincs, egyelőre még ő sem tudja.

– No, az lenne a legjobb, ha mielőbb szétköltöznének, nem jó ez így egyiküknek sem.

– Egész jól megvannak – vontam vállat. – Ha együtt találom őket, nevetgélnek meg ugratják egymást, gyakran együtt vacsoráznak is.

– Még csak az kéne, hogy megint egymásra találjanak! – sápítozott anya. – Az aztán igazi katasztrófa lenne. Beszélni fogok Imrével, hogy eszébe se jusson...

– Jaj, anya – forgattam szemeim. – Te mondtad, hogy nem szabad ebbe beleavatkozni.

– Nem is – vágta rá –, de csak aggódhatok a saját fiamért!

Anyu segítségével szerveztük odahaza az esküvőt; meglett a menü, a zenészek, a tolmács Bercsényiné személyében. A szállás kérdése nehézzé vált, ugyanis Imre immár nem aludhatott Katkáéknál, helyet kellett otthon szorítani neki, Averkijnek, Vaszilijnak és nekem.

– Tegyük ki Averkijt a laktanyán – viccelődött Vaszilij. – Még élvezné is a nosztalgiázást.

– Te mondod ezt el neki – emeltem magam elé kezeim.