Kés a szívben (Countryhumans RUSAME) [Első Évad]

(7.) Csak Sorshűen

- Jobban vagy mostmár? - kérdezi apám, reggel hatkor. Jó érzés erre kinyitni a szemem, mit ne mondjak. Egy hét betegség színlelése után se hiányzott, hogy ismét iskolába kelljen mennem.
- Jobban. - mondtam apám mély hangjára felelve. Ideje tennem a kötelességem.

Egy hét fekvés után meggyengülten de annál kipihentebben kikászálódok az ágyból. Most sajnálom apámat amiért aggódott az egészségemért, egészen feleslegesen, de mindegy. Felöltözök, iszok egy pohár vizet és elindulok sietősen, akármennyire nem akarok menni. Nincs mit tenni, VAGY ott az az opció, hogy megölöm magam, de ezt nem igazán hagyják az ösztöneim ha őszinte akarok lenni. Mindegy.

Szinte érzem magamon valaki tekintetét. Hátra fordulok és természetesen meglátom Őt. Istenem, te miért akarsz öngyilkosságba sodorni? Miért kell őt mindig a közelembe rakni, a történetembe írni...
- Hát szervusz! Nem láttalak egy hete!
Magamban könyörgöm azért, hogy a kérdéseit elfelette és nem gondol most hülyének.
- Nagyon jó hét volt. - mondom neki mosolyogva és eközben nagyon szeretnék elfutni. - Nem szeretnéd mondjuk megkímélni szerény személyem?
- Nem! Fogadjunk, hogy lógtál.
- Mégis mi közöd hozzám? Ehez? - kérdezem idegesen.
- Szóval lógtál. Nincs kedved ma is hozzá? Lágni egyet együtt?
Néma csendben mélyen magamba szívom a hideg januári levegőt és próbálok higgadt maradni. Talán egy héttel ezelőtt, ha nem kezd el agyturkászt játszani, igent mondanék, csak azért, hogy szadizhassam egy kicsit a szegényke lelkét de most leginkább elbújni szeretnék előlle.
- Gyere, vegyünk egy kávét és üljünk kina parkba beszélgetni.
A frappáns válaszom végre valahára megszületett, amivel kellően a szívébe szúrhatok:
- Mégis miért nem hagysz békén és vagy rám szállva?
Meg állok előtte két lépéssel és érdeklődő tekintettel várom a válaszát mert mostmár kibaszotutl érdekel, hogy a tippjeim közül melyik az az ok, ami miatt keseríti az életem. Azon kívül, hogy Isten most nagyon haragudhat rám és ver vele.

- Arról majd később beszélek! - szól mosolyogva én pedig végig nézek alacsony méretén. Hihetetlen, hogy két évvel idősebb nálam és mégis ilyen kicsi. Az pedig méghihetetlenebb, hogy nála sokkal kisebbbek is vannak.
Szürkés kék pulóvert visel és fekete nadrágot. Haja kócos és egészen puhának tűnik. Valamiért szívesen beletúrnék, ha egy kicsit lazább és nyitottabb személység lennék, de nem vagyok az. Nameg, nincs kedvem hozzáérni. Bár, de, van kedvem de ez most mindegy. Akkor is valami taszít a melegektől, ha már titkon a feltétlen utálatukról le is beszélt a tudta nélkül. Ne is tudja meg. Amilyen nyomorult, elszállna magától a hülyéje. - Ha ma lógunk ketten a suliból! Akkor elmondom.
Na basszameg.
- Meg foglak verni.
- Nem fogsz. Na, gyere! - szól majd hirtelen belém karol és elindul az iskola ellentétes irányába, bennem pedig az adrenalin és a stressz hormon túltermelésbe kezd. Miért nem vertem még meg? Ez már több a soknál, mi az, hogy nem is ismerem és elitélem, hát kénytelen vagyok megismerni mert stalkerkodik és mindig a nyomoban van!
- ERESSZ EL TE KURVA! - förmedek rá és  kirántom a karom a szorításából. Valmiért a rajtam urrá lett harag megfogja a karom és ököllel arcon vágja. Ez most nagyon jól esett. Túl jól. Ő hátra esik én pedig mint éhező vadállat, minden különösebb elgondolkozás nélkül utána ugrok. Ball kezemmel a vállára markolok, a másikkal igen erősön arcon ütöm. Ismét ökökkel.

A szervezetem szinte ordít azért, hogy ne hagyjam abba. Csak úgy követik egymást az ütések amik feloldják bennem a streszt, ő pedig lassan elernyed. Akármennyire is vágyom arra, hogy folytassam, túlléptem a határt. Túlzottan is. Emiatt most nagy bajba fogok kerülni. Kurva nagyba.

Végig tekintek rajta. Még soha nem látott közelségben van. Érzem a testhőlyét a lábam közt. Ball kezem a vállán a jobb pedig a levegőben.

Valami most nagyon nincs rendben, valami nagyon más.
Miért is ne. Miért is ne tegyem meg?

Ökölbe szorított kezemet lassan elernyesztem és lassan hozzáérintem a kezem a hajához. Igen, puha, ahogy gondoltam. Ő a mozdulatomra csak megrezzen. Biztosan azt hitte, újjabb ütés érkezik. Csukott szemmel fekszik és tűri, ahogyan én a haját birizgálom az ő arca pedig lángol az ütések helyén.

Igazából kurvára elkezdett érdekelni, hogy mit akar tőlem valójában. Kurvára kiváncsivá tett, mi szart lát rajtam ami olyan érdekes. Legyen hát így akkor. Drága könyvem írója.
- Igen, lógok veled egy napot. Ha még mindig tart az ajánlatod.
Jelentem ki, a lehető leghidegebb hangon. Titkon remélem, hogy nem gondolta meg magát. Nagyon remélem mert hajt a kíváncsiság.
Fájdalomtól eddig összeszorított szemeit most kinyitja és a színtiszta félem sugárzik belőlle. Egy pillanatra felpezsdíti ez a vérem. Egy pillanatra.

Mostmár talán tudatosult bennem, hogy mennyire nagyon szörnyű ember vagyok én. Szadista, aki azt élvezi ha rettegésben tarthat valakit. Szamomra ez a megtisztító érzés.

Talán Isten azért küldte rám ezt az átokfajzatot, hogy felismerjem, ki vagyok. Kár, hogy annyira boldog voltam ameddig nem tudtam mi is a bűntudat. Most is csak a halvány körvonalait látom.

Lassan kezd kitisztulni. Piszkosul lassan.

Igen nagyon érdekes érzés.

Nameg, szar.

- Kérlek mondj igent. - suttogom, figyelve a rettegéssel átitatott szemeit. - Kérlek mondj igent. - suttogom lágyan, mintha nem is én lennék. Mert ez nem én vagyok. Basszameg, most látja, hogy megtörtem. Ezt pedig azért mégsem szeretném. - Ha ezek után is olyan kívancsi vagy, gyere te szarhalom.

2021.01.16
829 szó