stress ~ jikook ✔️

𝙩𝙬𝙚𝙣𝙩𝙮-𝙛𝙤𝙪𝙧𝙩𝙝

– Szóval ezen túl minden hónapban ünnepelni akarsz? – pillantottam rá. – Jó kis ürügy az ivásra – ráztam a fejem rosszallóan. – Tudom, hogy erre megy ki a játék – böktem a mellkasára. – De amúgy te is tudod, hogy ez veszett ügy... – haraptam be az alsó ajkam. Kizárt volt, hogy ilyen kockázatot vállaljunk. Nem mehettünk el ünnepelni és itt sem lett volna ajánlott ivópartit tartani, hiszen nagy a lebukás veszélye.

–Ugyan – legyintett a barátom. – Nem mondtam én egy szóval sem, hogy a sárga földig le kell inni magunkat – mondta. – Figyelj, veszek egy kis piát meg valami rágcsálnivalót és elütjük az időt – vont vállat. – Csak semmi idegeskedés, meglátod jó lesz – győzködött, mire csak egy fáradt sóhajjal bólintottam.

– Legyen, de az a kis pia valóban kicsi legyen, világos? – emeltem fel a mutatóujjam. – Amúgy én már azt sem tudom mikor ittam utoljára – gondolkodtam el. – Talán veled... – kuncogtam.

– Hogy mi? – akadt ki teljesen. – Te nem vagy normális Park Jimin! – csapott a homlokára.

– Tudod, hogy alapból sem igazán rajongok az alkoholért – vontam vállat és elindultam kifelé a konyhába, míg Taemin hűségesen követett.

– Akkor is rád fér egy pár üveg soju – mondta miközben letelepedett az egyik bárszékre.

– Hé, milyen pár üveg? – csattantam fel. – Maximum pár pohár – javítottam ki.

– Majd meglátjuk – vigyorgott eszelősen mire csak a fejemet ráztam. Van, amiben már sosem változik...

Miután megreggeliztünk kitessékeltem legjobb barátomat a lakásból majd elindultam a munkába. Taeminnek köszönhetően sok minden megváltozott, kezdve azzal, hogy többet ettem és már nem voltak olyan napok, amikor teljesen kihagytam az étkezést. Azt hiszem valóban jót tett nekem az, hogy legalább őt visszakaptam az élettől.

Egy hónap nem sok idő, viszont már annyira hozzászoktam a legjobb barátom jelenlétéhez, mintha nem is lettek volna azok az egymás nélkül töltött évek.

Az irodába megérkezve rögtön hozzá is láttam a munkához, viszont egy idő után gyanúsnak találtam, hogy a főnököm még mindig nem ért be, mivel ő általában mindig időben érkezik, sőt van, hogy hamarabb itt van már, mint én, akkor viszont már két órája hír sem volt felőle.

Mivel magát Mr. Jeont nem mertem felhívni, így Kim Namjoon névjegyére böktem, hiszen ő bizonyára tudja, hogy mi van a férfivel és nem szedi le a fejem mert fel mertem hívni.

– Igen? – vette fel néhány másodperc múlva a telefont Mr. Kim.

– Elnézést a zavarásért. Park Jimin vagyok, Mr. Jeon asszisztense – mondtam. – Azért hívtam mert Mr. Jeon még nem érkezett meg és csak meg akartam kérdezni, hogy ön tud-e valamit – közöltem vele kínosan, mire hamar érkezett is a válasz.

– Oh, tényleg el is felejtettelek téged tájékoztatni arról, hogy ma hajnalban Japánba utaztunk – mondta. – Sürgős elintézendőnk akadt a Tokióban lévő leányvállalatnál, ami miatt két napig maradnunk is kell, úgyhogy kérlek mond le Mr. Jeon találkozóit erre a két napra.

– Rendben – bólintottam.

– A munkádat ugyanúgy végezd el ebben a két napban is, más változás nincs – közölte velem.

– Értem, köszönöm a tájékoztatást – mondtam illedelmesen, majd miután elköszöntünk letettem a telefont.

Megkönnyebbült mosoly ragyogott az arcomon és úgy éreztem a mai nap kétségtelenül az enyém. Boldog voltam, hogy Mr. Jeon két napig nem lesz a közelemben és nem kell a lebukástól sem tartanunk.