Az örök határsértő

24. fejezet - Tiltott területen

– Apa miatt ilyen – mentegettem a bosszankodó Katkának.

Imre szórakozott és kedvetlen volt, alig hallottuk szavát. Dolgozni már kedden visszament. Ha otthon volt, akkor sem nagyon láttuk színét, elvonult a Katkával közös szobájukba vagy, miután letette táskáját, elment hazulról. Sétálni, ő ezt mondta. Tartottam tőle, hogy a BRD-be jár, vagy rosszabb: Rózsával találkozik titokban. Katka összeszorított szájjal tűrt, de amikor szombaton délután Imre felöltözött, és elindult valahova, kibukott belőle:

– Kérlek, beszélgess velünk, hogy segíthessünk!

A szobámban hevertem az ágyamon, és olvastam, a találkozómig Lillával még volt egy kis idő.

– Minek akarsz velem beszélgetni? – mordult fel Imre. – Van kivel beszélgetned.

– Mi van?! – hökkent meg Katka.

– Jól hallottad! – Azzal csapódott az ajtó, hangja még sokáig ott reszketett a levegőben.

A lapok közé tettem a könyvjelzőt, és becsuktam, félretettem a kötetet. Katkát a kanapén ücsörögve találtam, a térdére könyökölt, és üres tekintettel meredt maga elé. Leültem mellé, és a hátára tettem kezem, mire Katkából kitört a zokogás, a vállamra hajtotta fejét.

– Hogy jutottunk el ide? – sírta. – Nemrég még össze akartunk házasodni.

– Úgy sajnálom – öleltem magamhoz.

– Megértem, hogy zaklatott, de miért bánik így velem? – panaszkodott. – Szeretnék vele lenni, Imre viszont teljesen kizár az életéből.

– Hagyd, hogy megnyugodjon – tanácsoltam. – Ha lehiggad, majd beszéltek.

– Nem tudom, Magda – szipogta. – Néha az az érzésem, hogy teljesen más vagyok, mint amilyennek ő elképzel. Dühös, mert nem szülök neki gyereket. És dühös azért is, mert István készít fel engem a felvételire. Pedig még azt is lemondtam ma, hogy Imrével tudjak lenni, erre elrohan!

– Nem veled van baja, hanem ezzel az egésszel, ami a nyakunkba szakadt – csitítottam. – Velem is rideg, távolságtartó.

– De segíteni akarok neki – kesergett Katka. – Annyira szeretnék neki segíteni, tudod?

– Tudom – simogattam hátát. – Adjunk neki egy kis időt, jó? Remélhetőleg hamarosan hazajön.

Kelletlenül hagytam magára a feldúlt Katkát, de el kellett indulnom Lilláért a Rákóczi térre. Gondolataimba mélyedve ballagtam a tér felé, nem a találkozó miatt, sokkal inkább Katkáért és Imréért izgultam. Barátnőm ragaszkodott volna a testvéremhez, én pedig egyre kevésbé értettem, miért. Úgy éreztem, minden az én hibám, hiszen én szítottam az első vitát közöttük, én okoztam Adrián letartóztatását, és én rontottam el az ebédet előző héten azzal, hogy akkor számoltam be nekik mindenről. Beharaptam alsó ajkam, hogy ne görbüljön lefelé a szám.

Váratlanul ért tarkómhoz a különös-ismerős érzés, odakaptam kezem, és megfordultam. Már a térnél jártam, éppen kiléptem egy mellékutcából, gyanakodva pásztáztam a környéket. A Rákóczi tér sosem volt egy veszélytelen környék, akárkire rá tudtam volna bökni, hogy ő, na, ő aztán rosszarcú. Azt viszont, hogy ki követett engem, nehéz lett volna megállapítani, senkire sem ismertem rá, senki sem figyelt engem. Megszaporáztam lépteim, hátra-hátrapillantgattam vállam felett.

Szerencsére, Lilla pontosan érkezett. Kedvetlenül köszöntött, fáradtnak tűnt.

– Hozzátok megyünk? – kérdezte.