Az örök határsértő

23. fejezet - Előbb vagy utóbb

– Hajjal és anélkül – fejezte be Vaszilij. – Ha szeretnéd, megkérhetjük az anyakönyvvezetőt, hogy legyen ez is benne az esküben. Csakhogy egy másodpercig se kelljen attól félned, hogy nem szeretnélek kopaszon.

Elnevettem magam, lábujjhegyen pipiskedve karoltam át nyakát, és csókoltam meg. Vaszilij lassan, puhán viszonozta, tenyere végigsiklott hátamon, egy kevéssel a derekam alatt állapodott meg.

Még bele sem merülhettünk igazán, megcsörrent a telefon. Elváltunk egymástól, kérdőn néztem Vaszilijra.

– Felveszed?

Averkij, aki általában a hívásokat intézte, Pokornyijovéknál ebédelt aznap.

– Fel – bólintott Vaszilij. – Biztos Szása keresi.

Követtem Averkij szobájába, Vaszilij felkapta a kagylót, és beleszólt:

– Minovszkij.

Tartása azon nyomban megváltozott, úgy kihúzta magát, mintha valaki rádörrent volna, hogy álljon vigyázzba. Hamarosan azt is megértettem, miért:

– Szervusz, papa – köszönt.

Elszorult a torkom. Vaszilij kifejezéstelenné torzuló arcát kémleltem, ő makacsul a falat bámulta.

– Ne haragudj, rengeteg volt a dolgom – mentegetőzött. – Nem, ma nem vagyok szolgálatban, azért vagyok itt, Budapesten. Igen, Magdával – mondta rá nem jellemző ingerültséggel. – Ebédre vagyok hivatalos a testvéréhez.
Vaszilij hallgatott egy darabig. Többször is mély levegőt vett, egy ízben lehunyta, és sokáig csukva tartotta szemét.

– Tisztában vagyok vele, papa – szólalt meg, és hiába próbált nyugalmat erőltetni a hangjára, kihallottam belőle a dühöt. – Én meg azt nem értem, hogy mi köze ennek bármihez. – Ajkait összeszorítva hallgatott. – Ha nem érted, akkor beszéld meg a mamával, neki miért nincs ezzel semmi problémája. Megbocsáss, papa, de már így is késésben vagyunk, és illetlenség késni, egy katonatisztnek meg egyenesen szégyen, ugyebár – jegyezte meg maró gúnnyal. – Majd kereslek. A mamát és Nágyuskát puszilom. – Azzal letette a telefont.

Nagyot szusszantott, hüvelyk- és mutatóujjával orrnyergét masszírozta. Odaléptem hozzá, és átöleltem derekát.

Kisvártatva megint megszólalt a telefon, Vaszilij cifrát káromkodott.

– Menjünk – ragadtam meg a csuklóját, és a kijárat felé húztam.

A legrosszabbkor jött a hívás. Vaszilij feszült volt, és fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék neki, mert hát nem kérhettem, hogy ne törődjön vele, mégiscsak az apja volt. Amikor leparkoltunk a bérház előtt, nem szálltunk ki rögtön, mellé csúsztam az ülésen, és vállára hajtottam fejem, ölembe húztam a kezét, megszorítottam.

– Sajnálom – mormoltam.

– Ugyan, miről tehetsz te? – Vaszilij csókot nyomott a fejem búbjára. – Különben sem érdekel az apám véleménye. Felőlem aztán toporzékolhat, ahogy csak akar.

– Egyszerűen szeretném, ha nyugodt család lehetnénk majd – ábrándoztam teljesen reményvesztetten. – Olyan jó lenne, ha mindenki elfogadná a másikat olyannak, amilyen. Hogy fogunk így egy karácsonyt megünnepelni? Vagy újévet. Akármit is.

– Én nem bánom, ha a papát nem hívjuk meg – vont vállat Vaszilij.

– Hogy tehetnénk ilyet?! – hüledeztem. – Azzal minden csak rosszabb lenne.

– Hidd el, apám csak abból tanul, ha még a létezéséről sem veszek tudomást – erősködött Vaszilij. – Ha majd nem láthatja az unokáit, átgondolja a dolgokat.