𝔾𝕚𝕟𝕘𝕖𝕣𝕤 [Karma x OC]

27. rész - Miért?

Továbbra is értetlenül néztem Ibukira, aki gúnyosan elmosolyodott.

- Lenne egy ajánlatom. - hangja lágy volt, mintha valami hétköznapi dologról beszélne - Igazából nincs is a beleegyezésedre szükségem, csak figyelmesen hallgass végig! Röviden szólva a játékszerem leszel, akkor használlak amikor akarlak! Te erről egy szót sem beszélhetsz senkinek, cserébe nem esik baja a kedves anyukádnak, vagy akár a fiú barátodnak! Ha rájövök, hogy bármit ügyködsz a hátam mögött, ami nekem nem tetszik, megjárjátok mindnyájan, érthető vagyok? - hajolt egyre közelebb, a mondata végét már szinte tagolva mondta. - Na, most legyél szépen jó kislány és csapjunk is a közepébe! - kezei már indultak az övéhez és kicsatolta. Szemei az izgatottságtól tükröződtek. Undorító...

- Tudja mit? A nagy francokat! - rátapostam a lábára, mire elengedett és az említett testrészét felrántva nagyot felszisszent. Erősen ellöktem magamtól, amitől majdnem egyensúlyát vesztette, de az asztalba megtámaszkodott. Arca egyszerre torzult el a fájdalomtól és a dühtől. - Most pedig húzzon el, különben nem csak szétverem a képét, még a rendőröket is kihívom! - magamhoz vettem a legközelebbi tárgyat, ami önvédelemre alkalmas lenne, mégpedig egy fakanalat. Nem a leghitelesebb, de megteszi. Úgy éreztem megnyertem a csatát és reméltem, hogy elmegy, de ekkor a bejárati ajtó csapódására lettünk figyelmesek. Mindketten odakaptuk a fejünket és anyát pillantottam meg, aki döbbentve nézett ránk.

- Itt meg mi történt? Kislányom mit akarsz te azzal a fakanállal? - nézett rám. Már kezdtem volna elmesélni a történteket, de csak Ibuki sziszegésére lehetett felfigyelni, mintha valami nagy fájdalomtól szenvedett volna. - Szívem, mi a baj? - ment oda hozzá és aggódó tekintettel fürkészte a férfit.

- Ne is törődj velem, kutya bajom, viszont el kéne beszélnünk a lányod viselkedéséről! - fájdalmas tekintetekkel kezdett el mesélni - Az előbb nekem rontott, rátaposott a lábamra, elkezdett lökdösni! Majdnem nekiestem az asztalnak. Simán beüthettem volna a fejemet! Aztán csak azt vettem észre, hogy egy fakanállal akart nekem jönni! Még mindig nem tudta feldolgozni az édesapja halálát, nem tudja elfogadni a kapcsolatunkat! - hangja szomorúan csengett, én pedig teljesen elképedve néztem az előttem lévő személyre. Hogy képes így a szemébe hazudni? Remélem anya nem hiszi el!
- Ugyan már! Ugye te sem hiszed, ho—
- Hogy tehetted ezt, kisasszony?! - emelte rám anya a hangját - Ezt már megbeszéltük nem egyszer. Kérlek, el kell fogadnod az új kapcsolatom! Tudom, hogy vannak dühkezelési problémáid, nem véletlenül kerültél rosszabb osztályba, csak azt hittem tanultál belőle és nem fordul elő több ilyen helyzet, de tévedtem.
- Nem szeretnék közbeszólni, de az ilyesfajta problémákhoz javaslom, hogy forduljatok szakemberhez! Ha ez az állapot tovább romlik, ki tudja, hogy végződne? - szólt közbe Ibuki, akit most legszívesebben leütöttem volna.
- Ebbe te ne szólj bele, nem vagy az apám és semmi közöd hozzám! - lehet kicsit indulatosabban szólaltam fel, de nem szeretem amikor olyat állítanak rólam, ami nem igaz!
- Vigyázz a szádra, Anami Koharu! - szólt rám anya. Én ezt komolyan nem értem. Inkább hisz ennek a jött-ment embernek, mint a saját lányának? Felháborító.
- De anya, engem végig sem hallgattál, nem veszed észre, hogy hazudik és csak—
- Elég! Menj a szobádba most! - szakított félbe. Ezt hallva inkább csak csalódást éreztem, hogy tényleg anyát ennyivel le lehet kenyerezni. Már épp indultam volna, de eszembe jutott a süti, amiért alapból jöttem. Gyorsan felkaptam a tányért, amin rajta voltak a finomságok. Anyáék mellett elmentem, ránéztem Ibukira, aki gúnyosan rám mosolygott, amivel azt sugallta "Nyertem.". Erre még inkább bedühödtem, de jelét nem mutatva, csak tovább mentem. Még mielőtt felmentem volna, hátra fordultam és a férfira nézve féloldalasan elmosolyodtam. "Ezzel még nincs vége!"

Magamra zárva a szobám ajtaját vegyes érzések leptek el. Nem hiszem el, hogy ez az ember, hogy tudja anyukámat manipulálni! Ezt nem hagyhatom, tennem kell valamit! De vigyáznom kell, mert még a végén valami diliházba küldenének.