A múlt árnyékában [BEFEJEZETT]

#14

CHIFUYU POV

Takemichi szinte azonnal visszament a jövőbe, de alig fél órával később ismét velünk volt. Közben Baji-san is csatlakozott hozzánk ismét, akivel meglepetten tapasztaltuk, hogy a fiú mennyire hamar tért vissza a jövőből. 
– Hát ez gyors volt... – fintorgott osztagom vezetője mellettem.
– Mi történt, baj van? – idegeskedtem. Takemichi megrázta a fejét.
– Majdnem minden rendben van – a fiú majdnem sírt, úgy válaszolt. Egyetlen dolog nem stimmel, az pedig... Még mindig kórházban vagy – nagyot nyeltem. Hát hogyne, miért is lenne ilyen egyszerű. – De azon tudunk változtatni! És ez lesz a lehető legjobb jövő, Chifuyu! – vállaimat megragadta, örömében egész testemet rázni kezdte. – Végre, Chifuyu... Sikerült! Mindenki él! – itt tört el nála a mécses. Tudom, hogy Takemichi rengeteget szenvedett, hogy mindig mindenkit megmentsen, és rengetegszer ütközött falakba. Soha sem sikerültek a dolgok, és egy ponton, egy olyan jövőkép után, ami kellően megfelelő volt a többségnek, feladta, hogy megváltoztassa a múltat. Nem mondta ki, de nagyon bántotta, hogy sok mindenkit nem tudott megmenteni. Viszont soha sem volt még ennyire boldog. Elmosolyodtam. Tehát megcsináltuk. Ez volt a kulcs. A Baji család.
– Mesélj el mindent! – boldogan kérdeztem.
– Majd meglátod, ha visszamentünk! Gyerünk, menjünk! Baji-san! – fordult a mellettem állóhoz, de befogtam száját. 
– Majd intézkedek... Még el akarok köszönni, nem bánod? – megrázta a fejét. – Köszönöm... – felsóhajtottam, majd én is osztagom vezetőjéhez fordultam. Nem is kellett mondanom semmit.
– Írok neki – vette kézbe telefonját. – Egy óra múlva itt lesz. Addig legalább mi is tudunk beszélni – mosolygott rám.
– Akkor én nem zavarok, majd hívj, ha végeztél! – felelte Takemichi, majd egy szempillantás alatt eltűnt.
– Ebbe meg mi ütött? - értetlenül néztem utána. 
– Ki tudja... – vonta meg vállát Baji-san. – Na gyere – fejével intett a másik irányba, hogy induljunk, én pedig követtem.

Percekig néma csendben mentem mögötte, ő sem szólt egy szót sem. 
– Izé... – törtem meg a csöndet. – Köszönök mindent, Baji-san. Nélküled nem sikerült volna... Még, ha nem is hittél nekem, legalább bíztál bennem, és... Sikerült mindent helyre hoznunk. Köszönöm – nem felelt, csak ment tovább előttem. Valószínűleg hatalmas hülyét csináltam magamból előtte, és még csak nem is érdekli. Vajon 15 évvel később fel fogja emlegetni a dolgot?
– Chifuyu – állt meg, én csak hátát figyeltem továbbra is. – Te szereted őt? Tényleg? – nagyot nyeltem. 
– Azt hiszem nem – gondolkodtam el. – Olyan magától értetődő volt, hogy egymásra támaszkodtunk, miután elveszítettünk. És ezt az érzést kevertük össze a szerelemmel. Azt, hogy van valaki, aki biztos pont az életünkben – meredtem az égre. – De örülök, hogy boldog! Habár, soha sem gondoltam volna, hogy Kazutora mellett lesz az. Ez elképzelhetetlen volt. Tudod, hogy mennyire utálta, amiért ártott neked? – emlékeztem vissza. – Furcsa lesz, hogy ez teljesen más 15 év múlva... – Baji-san megfordult, szemeimbe nézett. Kissé megriadtam, egy apró lépést tettem visszafelé. – Baji-san?
– Nézd, ez lehet, hogy hülyeség... – kapta el tekintetét. – Nem lehet, hogy azért ragaszkodtál hozzá ennyire, mert... Hasonlít rám? – igaza lehet. A vezetéknév is stimmel, és még ha Y/N kissé nyugodtabb is, de neki is megvoltak a maga dolgai, amik teljesen Baji-sant juttatták az eszembe. 
– De, valószínűleg – mosolyogtam rá. 
– Nézd... Nem tudom, hogy miként alakul a jövő. Veled ellentétben semmi elképzelésem sincs. De már egy ideje gondolkoztam valamin, és nem akarom, hogy úgy menj el a jövőbe, hogy ezt nem mondta el neked a 15 éves Baji Keisuke. Nem bánod? – megráztam a fejemet. Ő is nyelt egyet, majd ismét felvette a szemkontaktust. Bele akart kezdeni, de nem találta a szavakat. Hirtelen megfordult, ismét, majd sóhajtott egyet. – É-én... – dadogta. Én csak vártam, hogy folytassa, de hosszú pillanatokig semmi.
– B-Baji-san, minden rendben? – megijedtem, hogy valami baj van.
– A francba is, ez kurva nehéz! – kiabált fel. Ismét megilletődve pislogtam, mire ő csak megint felém fordult. Vett egy mély levegőt, és szemeimbe nézett. A tekintete most közel sem volt olyan, mint pillanatokkal ezelőtt. Az a jól ismert határozott tekintet volt az. – Csak egyszer élünk, nem? És úgyis mindjárt eltűnsz 15 évre, szóval – kissé értetlenül meredtem a fiúra, de mire mondhattam volna bármit is, ruhám gallérját elkapta, majd magához húzott. Melegséget éreztem ajkaimon. Puha párnák érték az enyémet, jóleső érzés kerített hatalmába. Nem tartott tovább néhány pillanatnál, majd amikor elváltunk, ő csak lesütött szemmel, zsebre tett kézzel némán állt előttem.
– É-én... – dadogtam. Ez elég kínos, tudom, hogy 30 éves vagyok, de mintha ténylegesen 15 lennék, annyira zavarban voltam. Valahogy az életem során még nem éreztem ilyen melegséget egy csóktól. 
– Ne mondj semmit... Csak akartam, hogy tudd... Azt hiszem, hogy kedvellek. Segíteni akaratam a húgommal, esküszöm, hiszen tudom, hogy ez amúgy  valószínűleg egyoldalú... De azt akartam, hogy tudd – hebegte zavartan, még mindig nem nézve szemeimbe.
– Baji-san... Ha ez azért van, mert most másmilyen vagyok...  15 év telt el, és... – magyarázkodtam. Ő csak halkan felnevetett, majd rám nézett.
– Chifuyu, azon kívül, hogy nem értetted mit keresel a múltban, ugyanolyan vagy, mint azelőtt. És ne aggódj, ez már jóval előtte is megfogalmazódott bennem... Tudod, amíg Valhalla tag voltam, kegyetlenül szar volt. Főleg, amikor szarrá kellett vernem téged. De nem kérek semmit, őszintén, csak könnyíteni akartam a lelkemen, azért adtam ki magamból... – Furcsa gondolatok kavarogtak bennem. Belegondolva, 15 évig nagyon hiányzott Baji-san. És amikor visszajöhettem, sokkal jobban örültem annak, hogy őt láthatom, mint annak, hogy a húgát, aki a menyasszonyom volt. Azt hittem, hogy ez azért volt, mert 15 év és néhány hét hiány azért különbözik, de talán nem. Nem viselt meg annyira, hogy Y/N mégsem mellettem lesz a jövőben, de hihetetlenül örültem, hogy Baji-san 15 évvel később is életben van. Az álmaim, hogy a kórházban vigyáz rám, boldoggá tettek minden alkalommal. Ahogy foglalkozott velem, ahogy értem volt ott. Mekkora egy barom vagyok... – gondoltam.
– Azt hiszem, hogy soha nem is szerettem a húgodat – meredtem magam elé. Ő csak értetlenül nézett fel rám. – Igazad van, rád emlékeztetett. Én nem őt akartam, hanem egy darabot belőled... – ez nem vallomás volt, sokkal inkább szavakba öntöttem a gondolataimat, amiket máshogy nem bírtam volna felfogni. – Én 15 éve beléd vagyok szerelmes, nem a húgodba... – nem mondott semmit az előttem álló fiú, de nem is vártam el. Kicsit sokkos állapotban voltam, lényegében nekem is realizálnom kellett ezeket. Magamnak hazudtam az elmúlt 15 évben. Ez most úgy tűnhet, hogy csak magamat akartam vigasztalni, mert a lány, aki mellettem volt mást szeret, de nem. Így belegondolva, Y/N nagyon kedves volt velem mindig is, de attól féltem, hogy ha ő nincs mellettem, azzal tényleg eltűnik Baji-san... És azt nem akartam. Nem bírtam volna elfogadni, hogy tényleg nincs többé. Kényelmesebb volt átvernem magam. Észre se vettem, ahogy könnyeim arcomon kezdenek el lassan lefolyni. Nem zokogtam, nem kapkodtam levegő után. Csak meredtem magam elé, és engedtem, hogy a könnycseppek utat törjenek maguknak. – Baji-san. Ha nem tudnám, hogy most 30 éves vagyok, akkor megismételném, amit az előbb tettél – néztem fel rá. Ő csak elmosolyodott, majd egy lépéssel közelebb jött. 
– Akkor majd én – mindkét kezét arcomra vezette, majd óvatosan ismét ajkaimra hajolt. Szemeimet lehunytam, kezemet mellkasán pihentettem. Belemosolyogtam csókunkba, nem akartam mást, csak végre otthon lenni, hogy 15 évvel később is ezt megélhessem. – Tudod, erre nem igazán számítottam - kócolta össze a hajamat. – A kis törpének igaza volt, legalább nekünk nem kellett 3 évet szenvedni – megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Y/N ezt mondta? – lepődtem meg, mire a fiú csak bólintott. – Vajon 15 évig tisztában volt ezzel? – gondolkodtam el. – Hogy csak miattad voltam vele...
– Ne rágd magad ezen... Most minden másképp lesz! Viszont... Szerintem mondj el neki mindent. Még ha nem is hisz neked, legalább kap egy tiszta képet – bólintottam. 
– Igen, ezt fogom tenni, köszönöm, Baji-san!
– Figyelj, ha visszamész, előre szólok, hogy valószínűleg szólni fogok, hogy ne hívj többé Baji-sannak. Szóval jobb, ha hozzászoktatod magad ahhoz, hogy Keisukének hívsz – meneteltünk tovább az utcán.