Az örök határsértő

21. fejezet - Kinek kell a fény...

– Hogy én? – csodálkoztam. – Na, de... Hiszen... Nem túl nagy kihívás ez nekem? Nem ismerek katonai szakkifejezéseket, hogyan tolmácsolhatnék vagy fordíthatnék én a két hadsereg között?

– Tavaly is náluk töltötte az egyik diákunk a gyakorlatát – közölte Faludi, váltott egy sötét pillantást Pavlovval. – Most is ő kapta volna, de közben történt egy üresedés.

Lázasan töprengtem, ki lehetett a tavalyi jelölt. Bori szülei a Néphadseregnek dolgoztak, azt már tudtam, arra viszont nem emlékeztem, hogy esetleg ő lett volna. Vagy Viola? Hiszen az apja a külügynél dolgozott, könnyen beajánlhatta. Egészen biztosan megkaphatta arra az évre is a munkát, hiszen Moszkvában töltött el félévet, jó jelölt lett volna – ha nem hazudta volna azt Anatolij Pokornyijovnak, hogy terhes tőle.

Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy igazgathatta valaki ennyire kénye-kedve szerint a szálakat mindenütt és mindenkor.

– Nem tudom, elvtársak – haboztam. – Inkább visszamennék a Szabad Földhez idén is.

Faludi és Pavlov megint váltottak egy rémültnek ható pillantást.

– Nézze, elvtársnő – vette magához a szót Pavlov –, teljes mértékben érthető, ha elsőre megijed a felkéréstől. Biztos vagyok benne, hogy a munka a Szabad Földnél nyugodtabb, és kevésbé felelősségteljes. Viszont ha tolmácsként szeretne dolgozni a jövőben, nem fordítással kellene töltenie a nyári gyakorlatát, így nem szerez tapasztalatot.

– Úgy van – helyeselt Faludi.

– A katonai szakszavaktól pedig ne tartson, szótárunk van, egész nyárra megkaphatja.

– Ha fordítanom kell, akkor segítene, de tolmácsolás közben nem kaphatok elő egy szótárt! – ellenkeztem.

Faludi és Pavlov megint összenéztek, az igazgató inkább haragosan, mintsem kétségbeesetten. Pavlov azonban megőrizte a hidegvérét:

– A nyári gyakorlat június végén kezdődik, addig van ideje rá, hogy felkészüljön. Egy ilyen apróság miatt nagy hiba lenne visszautasítania a lehetőséget. Különben is: már Ajtori ezredes és Pokornyijov tábornok között is olyan ügyesen tolmácsolt, biztos vagyok benne, hogy megállná a helyét.

Még mindig haboztam, és szerettem volna megkérni őket, hadd gondoljam át, ám abból, ahogy néztek rám, egyértelmű volt, hogy azonnali választ vártak.

Ez az ajánlás nem egészen ajánlás volt, hanem parancs mindnyájunknak.

– Legyen – bólintottam rá. – Elfogadom, elvtársak.

– Nagyszerű – nyugtázta megkönnyebbüléssel Faludi. – Mindjárt meg is írjuk a jelentkezését, elvtársnő.

Miután aláírtam a szükséges papírokat, Faludi elengedett. Amint becsukódott mögöttem az irodája ajtaja, hallottam, hogy Pavlov idegesen hadarni kezdett. Ha nem hallatszódott volna be tisztán az irodába minden lépés a folyosóról, szívesen hallgatóztam volna. Helyette inkább elindultam a lépcső felé, hogy lemenjek a könyvtárba, és elüssem az időt, amíg Katka is végez a munkahelyén.

A fordulóban utánam szólt valaki:

– Szia, Magda!

Bori állt a lépcső tetején, és szélesen vigyorgott rám. Két kezét szürke vászon nadrágja zsebébe dugva baktatott lefelé.

– Szia – köszöntem vissza tartózkodóan, és folytattam volna az utam, de megint utánam kiáltott:

– Várj már meg, hadd beszéljek veled egy kicsit!