Bad | minsung ✓

18

Fél óra elteltével Minho még mindig nem volt ébren, és mindenki más is már bent volt a szobában.

- Srácok, most le kell mennem a földszintre, nem leszek sokáig. - mondta Jisung felállva.

Mindenki megértően bólintott.  Kiment a szobából, és a liftek felé indult.

- Kíváncsi vagyok, mi a fenét kell most mondania nekem. - motyogta magában Jisung, miközben a liftben volt.

Amikor megérkezett, látta, hogy az egyik asztalnál ül és egy csésze kávét iszik.  Megforgatta a szemét, és odament hozzá.

- Mi a francot akarsz?

- Így nem beszélhetsz anyáddal. - mondta.

- Mindketten jól tudjuk, hogy már régen elhagytad ezt a címet most meg tudnád mondani, mit akarsz? - kérdezte Jisung. Jelenleg nincs ideje rá.

- Ülj le. Lehet, hogy eltart egy ideig.

Jisung felkacagott, leült az előtte lévő székre, és türelmetlenül várta, hogy bele kezdjen.

- Az apád meghalt.

- Igen, és?

- Nos, nem tűnsz túl szomorúnak emiatt.

- És te sem, drága.

- Természetesen nem vagyok szomorú, még csak nem is ő az igazi apád.

Jisung szeme elkerekedett a szó hallatán, ami éppen elhagyta a nő száját.

- M-mi?

- Igen, még csak nem is ő az igazi apád. - mondta. - Teherbe estem attól a sráctól, akivel megcsaltam az apádat, ő volt az, akibe igazán szerelmes voltam, de az apád gazdagabb volt, ezért feleségül mentem hozzá, és azt mondtam, az övé vagy.

Jisung undorodva nézett az anyjára.

- Undorító vagy.

Anyja hamis nevetéssel válaszolt.  - Elég volt ebből, azért jöttem hozzád, hogy el mondjam, most már minden az enyém, ami az ő nevén volt.

- Oké?

- Még a pénz is.

- És ezzel mit akarsz mondani?

- Neked adom a felét… az ötödét sem annak az 50 milliónak, amit hátrahagyott, mivel már nem vagy a bajomra. Adnom kell neked, különben úgy fog kinézni, mintha én dobtalak volna ki.

- Add a pénzt vagy ne. Nem számít. Ez még mindig nem változtat azon a tényen, hogy szörnyű ember vagy. - mondta Jisung felállva.

"10 millió... ebből ki lehetne fizetni hyung kórházi számláját."

- Egyébként is odaadom, bár nem akarnám. A kormány rosszat gondolna rólam, ezért mindenképpen vedd fel a telefont. - felállt és elment.

Jisung felsóhajtott.  És visszament a lifthez Minho szobájába.

- Megyünk enni valamit, akarsz jönni? - kérdezte Hyunjin, amikor Jisung belépett a szobába.

- Nem, én hyunggal maradok, csak hozz valamit.

- Rendben.

Mind a hárman elmentek, egyedül hagyták őt a szobában.

Jisung elővette a fülhallgatóját, és elkezdett nézni egy műsort, aminek az utóbbi időben megszállottja lett.

Körülbelül két epizód telt el, amikor meghallotta a nevét kiáltó halk hangot.

Kitépte a fülhallgatóját, és az ágyra nézett, és nyitott szemmel látta Minhot.

- Úristen, ébren vagy!! - mondta, és mellé rohant.

-Olyan hangos vagy. - mondta Minho és elmosolyodott.  A hangja nagyon halk volt.

- Sajnálom, de nem tudod, mennyire boldog vagyok... - mondta Jisung, de aztán a látása kezdett elmosódni a könnyektől.

- Mi az? Kicsim? Miért sírsz? - kérdezte Minho aggódva.

- Annyira féltem! Hajnali 3-kor arra ébredtem, hogy a barátomat megkéselték, annyira aggódtam, hogy elveszítelek, és soha többé nem láthatlak. - mondta Jisung, és letörölte a könnyeit szabad kezével, amely nem fogta Minho.

- Nem kell többé aggódnod, soha nem hagylak el. - mondta az idősebb, és megsimogatta Jisung arcát, letörölve a könnyeket.

Jisung odahajolt hozzá és adott neki egy puszit.

- Szeretlek kicsim.

- Én is szeretlek.