Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
3.0
Clay Soot, akit legközelebbi társai Dreamként is ismertek, 2020. szeptember 8-án, 21:59-kor, 71 éves korában elhunyt. Udvarias kérése, hogy George gondoskodjon a virágokról, volt az utolsó ismert szava. Azután is tudott beszélni, csak nem volt hajlandó többet mondani, mert azt akarta, hogy az utolsó szavainak valami köze legyen George-hoz. Wilbur volt az, aki másnap sms-ben közölte Georgeal a hírt, és bíztatta, hogy nem hibás mindezért, és maga Dream is tudja, hogy az ideje fogy. George nem tudta, hogyan vegye rá magát, hogy telefonon beszéljen Dreammel, tudva, hogy leendő énje életét vesztette, egészen addig, amíg eszébe nem jutott, mit mondott neki Clay a halála előtti este. – Nem teheted. Holnap szeptember kilencedike van, George. Gondoskodtam róla, hogy ne hívhass újra. George próbálta megérteni, hogy ez mit jelent, de tudta, hogy mindig ülni fog, ameddig tart is, csak megvárja, amíg csörög a telefon. Magában kell tartania a tényt, hogy meghalt. Újra hallania kellett Dream hangját. Dreamét, akit szeretett. Dreamét, aki élt. George gondolataiba merült, amikor kopogást hallott a földszintről. Mindenre szüksége volt, hogy felkeljen és lenyomja magát a lépcsőn. Arról nem is beszélve, hogy még nem reggelizett. Kinyitotta az ajtót Wilburnek, akinek táskás szemei voltak, amelyek a túl sok törléstől sebhelyesek voltak. – Wilbur? George bevezette: – Annyira sajnálom. George be sem tudta fejezni a mondatot anélkül, hogy könnybe lábadt volna. Wilbur mindent megtett, hogy mosolyogjon: – Ne légy, semmi sem a te hibád. George fel sem tudta fogni, mekkora gyászban volt valószínűleg ő és a családja. Megszakadt a szíve, amikor Tommyra gondolt. Hogyan várta Tommy a nagyapja visszatérését. El sem tudta képzelni, milyen nehéz volt Wilburnak apaként leültetnie és elmondani neki az igazat. Ők is közel kerültek. George segített a férfinak bemenni, annyira bizonytalan és zavart volt a lába. – Miért jöttél ide, Wilbur? – El kell mondanom neked valamit, George. George felé fordult, és minden tőle telhetőt megtett, hogy megőrizze nyugalmát, de ez nyilvánvalóan visszafelé sült el. – Persze, bármit. George leült előtte, egy pohár vizet és néhány zsebkendőt kínált, és megveregette a hátát. Wilbur megköszönte, mielőtt mély levegőt vett. – Az apám nagyszerű ember volt. Hangja remegett, és minden darabja lassan összeomlott, mint egy homokvár, amelyet millió kéz próbált összetartani. George bólintott, Wilburnak fogalma sem volt, mennyire értett egyet vele. Hallgatott, ivott egy korty vizet, és próbálta megőrizni a nyugalmát, tudva, hogy Wilbur mondanivalója a szeretett férfiról szól. A férfi, aki elment. – Mesélne nekünk. – Emlékszem. Wilbur nevetett egy kicsit, "olyan abszurd történetek voltak, de én hittem bennük. Techno nem, ő realista volt, de én? Ó, elalvásig szívtam a történetmesélés minden szavát." Emlékeztetően nézett maga elé. "Például az a bolond., ahol egy fára mászott hogy ne vágják ki, vagy amikor ő és a barátja Nick elmentek és tűzijátékot engedtek az égbe a helikoptereknek." George vele együtt kuncogott, és azon töprengett, vajon Dream milyen őrült dolgokat művelt még az életében. A gondolat is felmelegítette és kissé megkönnyebbítette a szívét. Tudta, hogy Dream elégedett, és úgy élte az életét, ahogy akarta. – Minden egyes estére volt egy történet. Wilbur megfordult, és George-ra nézett. – Annyi volt neki. – Biztos vagyok benne, hogy annyira szerette elmesélni ezeket a történeteket, mint te hallgatni, Will. – vigasztalta George. – Nagyon szerettem hallgatni őket. Mindegyiket szerettem. Wilbur ujjai a szokásosnál is izgatottabbak voltak. – De volt egy különösen, amiről annyit beszélt. George őszintén érdeklődött: – És ez milyen történet volt? – Egy fiú története, akivel telefonon beszélt. George érezte, hogy egy pillanatra megáll a szívverése. Dream beszélt róla a gyerekeinek? Ennél is fontosabb, hogy Wilbur egész idő alatt tudott a hívásokról? Wilbur nem várt a válaszra, csak így folytatta: "Ahogyan elmesélte a történetet. Annyira valóságosnak tűnt, egyszerűen tudtam, hogy nem hazudik nekem. Soha nem hazudott." – A-akkor mi van? "Aztán persze felnőttem. Nem hittem a Mikulásban, aztán a Fogtündérben, végül apa egyik történetében sem." Wilbur lenézett a kezeire, és a gyűrűivel játszott. Az órára pillantott, majd elsietett a beszédében: "Találkoztam egy nővel, megnősültem, gyereket szült, és ezt ő is tudta. Tudta, hogy nem vagyok az ő kisfia, aki már mindentől retteg, amit csinál." George közelebb lépett, testének minden porcikája arra várt, hogy meghallja, mit mond Wilbur ezután. – Aztán öt éve jött ide. Wilbur intett a kezével: "És azt mondta nekem: "Wilby, emlékszel arra a történetre, amit meséltem neked?" És azt mondtam, hogy persze, hogy igen. Aztán azt mondta, hogy ezért jött. Zavarban voltam, miért keresett fel csak azért, hogy megkérdezze, emlékszem-e az egyik kitalált történetére." Wilbur csendben ült egy darabig, folyamatosan szipogott, és belefújt egy zsebkendőbe. – Azt mondta, igazat mond. A történet igaz. Wilbur elkezdett babrálni az ujjával: "Azt hittem, megőrült. Ki akartam rúgni a házból, de nem mozdult, annyira kitartó volt" George tudta ezt. Még szép tudta. Wilbur megveregette a kabátja zsebeit, és elővette régi, kopott bőrfüzetét. – Ezt nekem dobta, mielőtt becsuktam volna az ajtót. Megmutatta George-nak: "Azt mondta, hogy ez a bizonyíték, hogy igazat mond." Kinyitott egy oldalt, és megmutatta George-nak, egy sor dátum volt rajta apró megjegyzésekkel az oldalán.
