Az új lakó (Dsmp ff /Ranboo ff)-Befejezett-

Jól lennék?

Vajon mi történt, ami ezt kiváltotta és mi fog történni a jövőben?

Mivel a lábaim úgy gondolták, hogy igen, én lebeghetek, de a vérnyomásom az lent marad a földön. Így hát nem igen működnek, pedig most aztán igazán szükségem lenne  rájuk. Leginkább azért, hogy messzire fussak, de azért is, hogy ne úgy érezzem, hogy nincs lábam. Mivel már nem csak a vérnyomásom volt lent, hanem én is magzatpózban a földön kuporogtam, elkezdtem magam kigubancolni, hogy tudjak valamiféle mozgást mutatni. Végül sikerült egy kis mozdulatot tennem így hassal feküdtem. Leginkább a kezemben volt valamennyi életkedv is így elkezdtem magam húzni a fák törzse felé, ahol ebben a magasságban pont láttam egy lyukat, hogy majd ott átkúszhassak, legalább is a terv ez volt. Kezdtem érezni a lábam, de nem a jó módon, iszonyatosan fájtak. Most, hogy vér csordogál bennem, leginkább a lábaimnak örülök hogy újra kapott nedűt, megpróbálhatnék felkelni.

Neki is kezdtem úgy helyezkedni, hogy simába felkeljek. Hát, hogy is mondjam, ez a tervem úgy összeomlott ahogy én amint megemelkedtem. Ranboot sem láttam sehol, és hirtelen a lyukat se találtam. Látásom elsötétült, előszőr csak foltokban aztán már az egész fekete volt. Na jó akkor most már a vércukorszintem is a podzolt nyalogatja. Ha így folytatom még vissza is tudom nyalni a cukrot a földről, amint elájultam.

A nagy sötétségben két valami hozzám ért. Elkezdtek körém fonódni. Sikítani akartam, de csak annyi jött ki a számon, hogy „nyaa", na ez aztán minden volt, pápa hívó jelző szótól akár egy antilop párzási bőgéséig csak sikítás nem.

-Lisa jól vagy? -nem igazán hallottam tisztán a hangját se, nem ismertem fel.

-Olyan pindzsicut rúgok rád, ha közelebb jössz! -mondtam neki hátha így eltávolodik.

-Lisi? -közelebbről hallottam a hangot.

-Pörgő rúgás! -próbáltam rúgni, de a lábam nem működött. -Szerencséd, hogy a lábamban annyi életkedv sincs, mint egy halottnak a koporsóban.

-Lisa, én vagyok az Ranboo! -hallottam, hogy mosolyog, de még is aggódik.

-Boo? -még mindig nem hittem neki. -Tényleg te vagy? ÉS nem egy lila paca lény?

-Igen én vagyok Kisasszony. -felemelt a karjaiba, lassan a látásom is kezdett visszatérni, már csak minden fehér volt.

-Szerintem felrobbant az agyam. -jelentettem ki mintha ez ilyen "megyek egyet fosni" szinten lenne.

-Akkor nem lennél itt. De most haza megyünk, ha tudnám, hogy hol a haza...-gondolkozott hangosan, amivel nem igen nyugtatott meg.

Nem igen beszélgettünk, csak annyit éreztem, hogy mozgunk. Próbáltam felfogni a történteket. Egyszerű a lábam szinte halott egy kis lebegéstől, bár nem tudom meddig voltam ott, a szemem lát világa vagy fekete vagy hófehér, hallásom úgy mond szelektív. Lehet, hogy egy kis idő kell mire teljesen feltudja dolgozni az elmém a dolgokat. DE azt tudom, hogy nagy dolgom lesz, és fogok elkövetni rengeteg hibát a kapcsolataimban. DE elvileg a világot meg kell mentenem. Összefoglalva tömören a lila ürülék a lehető legrosszabb embert választotta ki.

Hogy jól lennék-e? Szerintem nem, lehet mondani, hogy rosszabban, mint egész életemben voltam. Szinte minden életfunkcióm megszűnt. Hat dolog „él" most bennem. A nyelvem, így tudok beszélni. A kezem, ezzel nem megyek sokra mert éppen hurcibálnak és nem tudom hova. A hallásom, de csak ha ő akarja. A szívem, ami eléggé rosszul, de pumpálja a vért. A tüdőm is mert még érzem, hogy a levegő lemegy a tüdőmbe, aztán el is távozik. És végül az agyam, ami szintén nem jó mert értéktelen dolgokkal fárasztom magam. Most akkor nem vagyok jól, összeségében, egyáltalán nem. Mintha egy gépre lennék kötve, csak az megy, aminek muszáj.