Az új lakó (Dsmp ff /Ranboo ff)-Befejezett-

Allium

-Majd meglátod, nem akarom elrontani a meglepetést. 

Vezettem a magas fiút a kezénél fogva. Állandóan faggatott, kérdezgetett, nyűgösködött, de én semmit sem mondtam neki. Egy mondatott ismételgettem, „hagyd már abba, majd meglátod!". Egy idő után már csak csendben követett. Mikor tudtam, hogy kezdünk megérkezni megszólítottam.

-Ranboo, most csukd be a szemed és bíz bennem! -hát 3 napja ismer, de már meg kéne, hogy bízzon bennem. Vagy reméltem, hogy meg fog most.

-Becsukom a szemem, de csak úgy mondom kicsit sem tetszik, amit csinálsz!

-Nem az a lényeg, hogy most én nem tetszek neked...vagy is akarom mondani ami csinálok,-szerintem full vörösbe váltott a fejem színe, szerencsére most nem látja.- hanem hogy majd az fog, amit mutatok!

-Rendben Lisi! Csak még egy komment. Nem mehetek vízbe.

-Én se. -nevettem el magam. Ranboo becsukta a szemét és követett. -Itt is vagyunk! Kinyithatod a szemed!

Lassan kinyitotta íriszét és meg látta a titkos helyet. Egy hatalmas Allium (hagymavirág) réten voltunk. Ahogy a nap kezdett lenyugvóra térni a rét annál erősebb megvilágítást kapott. Lágyan fújó szél egy egy szirmot magával vitt útjára. Ranboo csak nézte, és gyönyörködött benne. Én addig az arcát fürkésztem négy méteres mosolyommal, hogy mit szól neki. Nem bírtam ki, hogy ne rontsam el a pillanatot.

-Na? Hogy tetszik? -néztem kíváncsian rá. Ő csak megölelt. -Akkor tetszik! -mosolyogtam jobban. Berohantam a rét közepére és leültem. Ő is követett, de nem olyan gyorsan jött, mint én. Leült mellém.

-Mikor? Hogy? Hol? Én miért nem tudtam erről? -kérdezgetett.

-Hát én azt honnan tudjam? -nevettem el magam.

-Imádom ezeket a virágokat. Honnan tudtad?

-Hát nem nehéz kitalálni miután az egész házban ilyenekkel vannak tele a vázák.

Csak lassan megölelt. Nem tudom miért kaptam. Nem értem miért de nagyon jó érzés volt. Visszaöleltem. Melegséget és törődést sugárzott magából az ölelése. Soha se akarom elengedni innentől. Mindig ebben a biztonságban akarom tudni magam, mellette. Tovább üldögéltünk a virágok közt. Én átöleltem, és mondhatni naaagyon közel voltunk egymáshoz. Ő az egyik kezével támasztott minket a másikkal meg átölelte a vállam. Néztük a naplementét, ahogy utolsó sugarai próbáljak fent tartani a napot az ég kék peremén.(tyu de költőbe vágtam magam XD) Az ég meleg színeket vett fel. Narancs, sárga, piros, és egy kevés rózsaszínt. A felhőket gyönyörűen megvilágította a nap utolsó sugarai. Gyönyörű egy tájkép volt. És mi részesei lehetünk ennek. Csak mi ketten, semmi zavaró tényező. A tücskök lágy ciripelésbe kezdtek ahogy hűlt le az idő. 

-Gyönyörű ez a naplemente. -szólaltam meg majdhogynem suttogva.

-Igen, gyönyörű. -nézett rám. Én is rá. Még sose láttam ilyen közelről őt. Tisztán láttam a sebhelyét az arcán. A szemétól az álláig értek a hosszú szét ágazó sebhelyek. -Min gondolkoztál el így? -vett fel egy barátságos mosolyt.

-Öhm...-na hajrá Lisa mit tudsz ki találni? - Öhm... Azon, hogy még csak 3 napja ismerlek és mégis itt ülünk ketten a réten ölelkezve. -egészen hihető volt, és mondjuk igaz is.

-Hát, igaz! De te hoztál ide. Én csak követelek.

-Nem gondoltam volna, hogy ez lesz, de tetszik, hogy ez lett belőle. -öleltem át szorosabban.

-Én is örülök! - pirult el látványosan, én csak egy picit kuncogtam rajta.

-Na mi ilyen vicces? Én is nevetni szeretnék.