Kemény János, az elfeledett mecénás

V. Fejezet

Kemény János és felesége a gyerekek biztonsaga érdekében Budapestre menekült.
János gondolván, hogy az az utolsó karácsonyuk már, sok játékot és könyvet vásárolt a gyerekeknek. A fát is szépen feldiszitették a Budapesti villába.
A fa márciusig állt és túlélte sértetlenül még a rakétát is ami át hasított a szobán.
A villának ahol menedéket találtak nem volt pincéje s közben Budapesten egyre intenzívek lettek a bombázások. Ezért át hívták őket a szomszéd szállóban lakók. Erre a célra megfelelően ki alakított pincehelyiseg volt. Ágyakkal, tűzhellyel amivel egyben fűtöttek is.
Közben annak a szállásnak a közelében ahol Berry és Klio volt elszállásolásolva bomba találat érte.
Mikor arra tartott egy náci gepfegyverrel elkezdte lőni a magasból, vagyis repülőből.
Aguszta szerencséjére megbotlott és ezért azt hitte a repülős, hogy meg lőtte ezért elment. Aguszta akkor felkelt és folytatta útját. Ezúttal szerencsével
Egyszer mikor Klio a kenyeret dagasztotta egy bomba robbant a közelben. Az ablak betört és a tészta üvegszillánkal lett tele. A kályha cső is felrobbant és Klio fekete lett.
Ekkor jöttek le valakik a lépcsőn, szerencsére magyarok akik a szovjetek oldalán harcoltak és figyelmeztették őket, hogy bánnak fegyvertársaik a nőkkel, Klio ekkor idegesebb lett és egy fekete szállal mégjobban befeketitette az arcát és leült a sarokba, mind egy öregasszony.
Miutan a németek az összes hidat felrobbantották, építeni kezdtek ideiglenes hidakat. Ekkor át jött egy színésznő barátjuk, hogy atvigye magához Jánost és a gyerekeket.
Aguszta és Berry úgy döntött ők is atmennek. 6 órát álltak sorba a hídnál a nehéz csomagokkal míg a Kálvin téri református templom lépcsőire sírva rogytak le.
Mikor már végre csendesedett a háború, haza utaztak Kolozsvárra. János anyját ott egészségben találták, de János fényképei és ruhái már nem voltak meg. Az orosz katonák mind ellopták.
Ez közel sem volt olyan rémisztő ahoz képest amit Szilvássy Karola mesélt. Az Óváry családnak vége...
Az említett család Óváry, a felesége, Olga, Olga édesanyja és még három jó barátjuk, köztük Aguszta testvérének egykori szerelme, nagy nyugalommal vacsoraztak amikor az orosz katonák be rontottak és agyonlotték az egész családot. Ez történt 1944.oktober 11-én
Szilvássy Karola is ott volt, de őt haza hívta szolgálója, mert félt egyedül.
Ha hamarabb értek volna haza Jánosék ők is ott lettek volna Óváryéknál...
Közben elkezdödött az iskola. János még nem volt otthon. Aguszta nehezen tudott így „élni"
de volt egy jó kézkrém receptje amit elkészített és el adott.
A gyerekek bicikliét is el adta amit meg kapott ott ahova eldugott. Anyósa eladta János írógépét ami a legféltettebb kincse volt. Ezért kicsit nehezteltek rá.
"Valahogy átvésztük 1945 nyarát is"
Még mielőtt János vissza tért volna Aguszta a gyerekekkel átköltözözz vécsre a gazdasági intéző kis házba. Szalmát tettek a földre azon aludtak. Másnap mindenki tévesen ébredt. Szerencsére ettől még tudták szabadulni.
A kastélyt kirámolták. Könyvtára teljesen eltűnt. Még mai napig egy darab könyv se maradt található, csak képek őrzik emlékét. Másnap mikor Aguszta elment a henteshez el szörnyedve látta, hogy a kastélybeli könyvek lapjaiba csomagolja a húsárút. Meg se tudott szólalni.
Jánosék csak egy lepedőnyi szükséges dolgot tudtak magukkal vinni a kastélyból.
Ezután megkérték, hogy alapitson színházat Marosvásárhelyen. A Székely színház (1945-1952)aminek dramaturg tagja is volt.
Eladták a Kolozsvári házat, hogy tudjanak maguknak venni Vásárhelyen egy házat. Szerény volt. De négy szobás és még volt egy szolgálojuk
A színház jól ment, Jánost megbecsülték 1947 még jó év volt.
Partikat adtak újságíróknak, íróknak, költőknek. El költötték az összes arany pénzük. De jól tették, mert a következő évben megtiltották az olyanok birtoklását és akinél találtak vagy bebörtönözték vagy munkatáborba vitték volt aki le húzta a vécén.
Azonban 1947-ben jöttek a fekete felhők is. Emberek tűntek el esténként. Egyre többet megkinoztak, emberi jogaikat a polgárok elvesztették. Már nem vehettek annyit és olyant amit akartak. Fejadagokra ment minden. Agusztát töbször megsértették, bántották mikor sorba ált az adagért.
Sztálinnak oltárokat kellet állítani így a színház előcsarnokába is került egy szobor róla. János is kellet segítsen ki díszíteni amit félig viccelve tettek, de ez már nem volt vicces. Sztálin üldözési mániás lett.
Jánosék házát is le akarták foglalni de szerencsére egy Zsidó tolmácsot hoztak magukkal aki ismerte Jánost és, hogy hálás volt neki ki tudta magyarázni magát, hogy ne veszitsék el a házukat.
Jánosnak sikerült elmennie nagynénéiért és anyjáért vécsre. Egyiket elmegyogyintézetbe kellet szállítani. Meghalt karácsony előtt.
A másik folyton ki akart szökni az ablakon, azt is el vitték. Szintén karácsony előtt meghalt.
Egyre rosszabbak lettek a körülmények.
1952-ben ki dobják a szinházbol ahonnan semmi személyes dolgot nem vihetett magával.
"A színház igazgatója be jött az irodámba, és minden különösebb előkészület nélkül ezt mondta :
- Kellemetlen hírt kell közölnöm...
-Na?
-El kell menjen a színháztól.
- Tessék?!
-Ezt az utasítást kaptam..."
János mészégtő munkás lett. Két évig kellet ezt csinálja. Ez igen megterhelő fizikai munka pláne, hogy a sínek között kell cipekedni. Az egészségre sem igen jó amit ott bent lehet lélegezni.
Szerencsére a munkatársai rá jöttek, hogy ő nem is annyira oda való és le ültették, hogy inkább meséljen.
János fizetése közben annyira volt elég, hogy éhkoppon maradtak.
Aztán élvettek tőlük két szobát és egy fürdőt. Igy hát két szobába szorultak ők is, úgy, hogy helyet kellet szoritsanak János édesanyjának is. Zsuzsko és Miklós kénytelen volt a földön aludni.
Mindkettejüknek és a gyerekeknek is nehéz volt az élet,mert Klio is közben elvesztette állását. Aguszta minden reggel 5-kor kelt és minden házimunkát ő volt kénytelen végezzen, hisz János egésznap dolgozott és már késő volt mire haza ért.
Reggel hétig a kertben tevékenykedett 7-ig akkor be ment pirítóst és teát készíteni, közben anyósára is vigyáznia kellet aki félig lebénult.
Ilyen nyomorúságos napokat éltek. Természetesen a vécsiek és a vásárhelyiek vittek nekik ételt amit tudtak. Egyszer nyílt a kapu a Kriza utca felől és egy szánkón be tolták egy disznót „Aki egykor ételt adott, az most ne ehezzen" Hát ez most is nagyon megható.