Ellis Fadwa Antonini két legjobb barátját, Jane-t és Alec-t elégették máglyán. Legalábbis ő így tudja.
Kétségbeesetten próbál menekülni a gyász elől, több-kevesebb sikerrel, s eldönti, hogy mégis elmegy az iskolába, amit eleve barátai miatt utasíto...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Miután Jane megharapta a kezemet, belezuhantam egy sötét űrbe, ahonnan napokig nem tértem vissza. Nem láttam semmit sem, csak a fájdalom volt velem folyamatosan. Ki akartam nyitni a szememet, meg akartam keresni Jane - t, hogy megkérdezzem mért tette ezt velem, de nem tudtam megmozdulni. Csak az égető érzést éreztem a testemben, de nem tudtam, hogy hol fáj. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy mikor lesz már vége ennek.
_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-
- Na? Ugye van valamilyen képessége? - halottam egy ideges hangot, amiben Jane -t ismertem fel. Nem nyitottam ki a szememet, de tudtam, hogy ő az.
- Igen... Igen van neki - szólalt meg egy másik, számomra teljesen ismeretlen hang. - Nem is akármilyen.
- Mi az? Mondd már? - sürgeti őt Jane.
- A kis barátnőd lát - jelenti ki a hang.
- Lát? Ezt meg, hogy érted?
- Lát... Mindent. Ha azt akarja akkor látja mi történik New Yorkban, Londonban, a világ másik felén, vagy akár csak a szomszéd szobában. Aro örülni fog - hallottam a távolodó lépteit.
- Jane! - mondtam, még mindig csukott szemmel.
- Ellis! Ó, hát felébredtél? Végre! - örvendezett Jane, és ráborult a mellkasomra.
- Nagyon fájt, Jane - sóhajtottam, majd kinyitottam a szemem. Minden olyan más volt. Sokkal jobban láttam mindent, sokkal pontosabban, részletesebben.
- Tudom, Ellis, tudom, hogy fájt. De most már vége. És a képességed miatt biztosan itt maradhatsz velünk!
- De hol itt? Mi ez az egész, Jane? - kérdezem kétségbeesetten.
- Nyugodj meg, Ellis, hidd el mindent megmagyarázok - mosolygott rám.
És akkor eszembe jutott valami...
- Jane! Anyáékkal mi van? Megmentetted őket? Ugye mondd... - néztem könyörgően a barátnőmre, akinek az arcáról le tudtam olvasni az igazságot. Érezni akartam ahogyan a könnyeim végigszántják az arcomat, de várt zokogás nem tört elő. Azt éreztem ahogy folytogatja a torkomat, pont olyan volt, mint amikor mindjárt sírok. Csak akkor nem sírtam. Nem tudtam. Mert vámpírrá váltam.
- Ne erőlködj, úgysem fog sikerülni - nézett le rám szelíden Jane. - Mi vámpírok nem tudunk sírni.
Csönd. Borzalmas, undok, csönd. Olyan ami fojtogat, és körbevesz. Olyan amiből nem szabadulsz.
- Jane, kérlek hagyja magamra - suttogom.
Jane bólintott, majd könnyed léptekkel kisétált a szobából.
Magamra maradtam az örvénylő gondolataimmal, a sok kérdésemmel, és a maró fájdalmammal. A fájdalommal, ami lassacskán bűntudattá alakult. Én tehetek a családom haláláért. Ha figyelmeztettem volna őket, ha... És még több ha...
Órákig csak mozdulatlan feküdtem, és gondolkoztam. Mindenen. A múlton és a jövön. És döntöttem.
Felültem az ágyon, majd elsétáltam az ajtóig. Olyan más voltam. Más érzés volt járni, még sokkal könnyebb, gyorsabb és természetesebb. Akaratlanul is elmosolyodtam, és kiléptem az ajtón.
Egy sötét fáklyákkal megvilágított folyosóra értem, ahol közel s távol nem volt senki sem. Hallottam, hogy nincs ott senki, hallottam a csendet. Találomra elindultam az egyik irányba, ami kicsit felfelé vezetett. Gyorsan sétáltam, és igyekeztem megjegyezni mindent, hogy ha kell visszataláljak a szobába ahonnan indultam.
Úgy saccoltam, hogy nagyjából tíz percet sétálhattam, mikor találkoztam valakivel. Ő is vámpír volt (természetesen). A férfinak is sápadt volt a bőre, de nem olyan volt mint az enyém. Volt benne egy kis olivaszínű beütés, ami nagyon furává tette az arcát. A haja sötétbarna volt, a szeme pedig fekete. Sokkal magasabb volt nálam, így ösztönösen megtorpantam amikor szembejött velem.
- Ki vagy?! - dörrent rám mély hangon, és szerintem csak azért nem kötözött meg rögtön, mert látta, a szemem. Az immár piros szemem.
- Önnek is jónapot, uram. Ellis Fadwa Antonini vagyok, és Jane - t keresem - mondtam kedvesen mosolyogva.
- Nem láttalak még errefelé - mért végig tetőtől talpig.
- Új vagyok - vontam meg a vállamat. - És ön ki, ha szabad k...
- Demetri vagyok - szólt közbe, nem hagyva, hogy befejezzzem a mondatot. - Gyere, elviszlek Jane - hez.
- Köszönöm szépen - bólintottam, de szerintem már nem is hallotta, mivel gyors lépésben továbbindult felfelé.
Én követtem, próbáltam vele lépést tartani, de a végére már teljesen kifáradtam. Ott lihegtem Demetri mellett, aki láthatólag élvezettel nézte a kínlódásomat. Nem is tudom mennyi ideig loholhattam az újonnan megismert vámpír után, de amikor végre megérkeztünk, akkor megkönnyebbülten dőltem neki az ajtónak. Erősnek éreztem magamat, erősebbnek mint valaha, de nem tudtam mit kezdeni ezzel az erővel. Teljesen össze voltam zavarodva, kavargott bennem a gyász, az elfogadás és egy egészen pici boldogság. Hogy végül nem nekem kellett úgy döntenem, hogy elhagyom a családomat.
- Ott vannak bennt. Legyél udvarias - szólalt meg Demetri, és egyszerűen belökött a nagy fa ajtón egy tágas terembe.
Öten voltak a teremben. Abból csak kettőt ismertem.
- Alec! - kiáltottam boldogan amikor megláttam a legjobb barátomat. Rögtön odaszaladtam hozzá, és szorosan magamhoz öleltem. Hogy milyen régen nem találkoztunk! Csak ez járt a fejemben.
- Te is nekem! - nevettem fel, és hirtelen minden gondom elszállt. Ha csak egy pillanatig is...
- Khm, khm - hallottam hiirtelen magam mögül egy hangot. Odakaptam a tekintetemet: három 20 év körüli férfi állt előttem. Legalábbis kinézetre 20 - nak néztek ki, de azt nyilván nem tudhattam mióta vámpírok. Az egyik, aki középen állt, ő volt a vezér: ezt rögtön láttam. Sötétbarna haja volt, és fehér bőre. Tekintetével kíváncsian méregetett. - Jane kíváncsivá tett veled kapcsolatban, Ellis - mondta negédes hangon, és elindult felém. - Hallottam a képességedről is... és úgy döntöttem, hogy ajánlatot teszek neked. Itt maradhatsz velünk, mindig lesz friss táplálék, de akkor a mi oldalunkon kell harcolnod. Bármi áron - teljes csönd volt a teremben, senki sem szólalt meg, csak vártak a válaszomra. - Na, mit mondasz? - sürgetett.
- Elfogadom az ajánlatodat - nyújtottam felé a kezemet, mire ő ünnnepéjesen megrázta.
- Üdvözlünk a Volturiban. Mostantól mi vagyunk a családod, és ha boldog szeretnél lenni a vámpíréletedben, akkor jobb ha mindent hátrahagysz. Az emlékeket, és legfőképp: saját magadat. Aro vagyok. És te?
- Brittany Russo vagyok. Örvendek - mondtam ki nehéz szívvel. Tudtam, hogy mostantól minden megváltozkik, és Aronak igaza volt: mindent magam mögött kellett hagynom az emberi életemből. A nevemet is.
Zene: The Fray - Never Say Never
Sziasztok! Nagyon sok idő után végre itt az új fejezet. Iszonyatosan sokat csúsztunk vele, és nagyon sajnáljuk. Elvileg már tegnap kiraktuk volna, csak becsúszott egy kis baki, ezért átcsúszott mára. De most végre kész lett! Reméljük tetszeni fog neketek, sietünk a folytatással, ahogy tudunk! És @Dorrotya köszönjük szépen a kommeintjeidet, nagyon jól estek nekünk, és ha nem írtad volna őket akkor biztos, hogy még egy jó ideig nem lenne fejezet! Nagyon jól esett amit írtál!
