Halhatatlan (𝓣𝔀𝓲𝓵𝓲𝓰𝓱𝓽 𝓯𝓯.)

7. Gyerekek

1550 - 1600 körül

Évek -dehogy! Évszázadok - teltek el mióta először beléptem a Volturi kastélyába, aztán pedig vámpír lettem. Időközben rájöttem igaz amit mondanak: az Idő tényleg segít. Ennyi idő, legalábbis igen.

Ez idő alatt egy másik ember lettem. Jó, alapjaiban nem, de elmondhatom, hogy most változtam a legtöbbet életem során. És megint ugyan az, amin az elmúlt évszázadokban gondolkoztam. Ez a gondolat ami kitöltötte a az éjszakáimat.

Élet e a vámpír lét?

Azóta sem tudom. Egyszer talán rájövök.

A képességemet azóta (szerintem) a maximumra fejlesztettem. Már bárhová ellátok, bármikor, így a Volturi igencsak fontos tagja lettem. Mindenki szeret, sikerült beilleszkednem, és már nem kapok megbánási rohamot miután megöltem egy embert. Bár ez nem biztos, hogy jó.

♧︎︎︎♧︎︎︎♧︎︎︎

- Ellis, gyere, indulnunk kell! - hallottam meg Jane ideges hangját.

Már tudtam is mi történt, mondania sem kellett. Halhatatlan gyermekek. Abban az időben egyre jobban elszaporodtak a bejelentések az ilyen esetekből. ilyenkor a Volturi mindig kivonult a helyszínre és (majdnem) mindenkit legyilkolt. Annyi halottat láttam az évek során, olyan sokaknak hallottam az utolsó sikolyait, a könyörgéseket... Azt hittem belepusztulok. Ezek a hangok napokig ott visszhangoztak az elmémbe, és nem hagytak nyugodni.

- Megyek már - kiabáltam vissza. - Merre?

- Cardiff.

Király.

- A rohadt életbe, El, gyere már! - ordította Jane a folyosóról. Az utóbbi időben Jane egyre idegesebb, és türelmetlenebb lett. Elfáradt.

- Jane, nyugi, mehetünk is - léptem ki a szobánk ajtaján.

- Bocsi, tudom, hogy folyton kiabálok. Én a te helyedben már rég elégettem volna magamat.

- Hát, néha nekem is eszembe jut - mondtam, de Jane arckifejezését meglátva inkább visszaszívtam az elhangzottakat. - Na, gyere, induljunk!

Pár perc múlva borzadva néztük az égő cardiffi falut. Utálom, hogy minden nap ilyeneket kell látnom, de hát, ez a munkám, úgyhogy, így jártál, Ellis!

Az egész falu lángokban állt. Az emberek sikoltozva próbálták menteni a menthetőt, észre sem vettek minket. Nem csoda. Én sem törődnék két idegennel amikor az egész otthonom lángokban áll.

- Anyu, bent maradt a babám! - kiabálta egy kislány. Az arca koszos volt, szeméből patakzottak a könnyek. Aranyos kis ruhája volt, fehér és kék, kis köténnyel és fodrokkal a vállánál. A haja valamikor be lehetett fonva, de akkor már szétesett a fonat, és a kék szalaggal együtt kuszán lógott a kislány kis arca körül. Gyönyörű kék szemével az anyját nézte. Olyan kicsi volt, még nem fogta fel, hogy azt kérte az anyjától, menjen be egy égő házba az ő játékáért.

Az anyukája aki a kezét fogta egy a húszas éveiben járó asszony volt. Valamikor szép lehetett, de az idő, és a megfeszített munka sok ráncot okozott fiatal arcának. Sötétbarna hajába már ősz szálak is vegyültek, az egész arca kicsit beesett. Ő is egy kicsit szegényes ruhát viselt, de ízléses, szép szabásút. Rendes asszonynak tűnik, gondoltam magamban.

Az asszony lehajolt a kislányhoz, és magához ölelte.

- Florence, kérlek értsd meg, nem tudok visszamenni a babádért, és én ezt legalább annyira sajnálom mint te! - suttogta halkan a fülébe, és csak kifejezetten jó hallásomnak köszönhetem, hogy hallottam a szavait.