Halhatatlan (𝓣𝔀𝓲𝓵𝓲𝓰𝓱𝓽 𝓯𝓯.)

1. Gyász

800-900-as évek:



"Tegnap hajnalban máglyán elégették a város boszorkányikreit. Jane és Alec már nem jelenthet veszélyt az egyszerű polgárokra. Bár a család és a közeli hozzátartozók gyászolnak, a lakosság nagy részét megkönnyebbüléssel tölti el ez a hír.

Az ikreket sok furcsa dolog kísérte rövid életük során, ezért is döntött úgy a város vezetése, hogy veszélyt jelenthetnek ránk. Próbáltuk kíméletesen közölni a hírt az anyával, de ez talán lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. A nőnek öngyilkos gondolatati voltak amikor megtudta a hírt, de végül férje visszafogta attól, hogy meggondolatlanságot tegyen."  - Olvastam a helyi újság sorait.

A könnyeim lassan rápotyogtak az újság lapjaira, és bepöttyözték az írást. Összeszorítottam a szememet, megpróbáltam elfojtani a kitörő zokogásomat, de nem sikerült. Leborultam az asztalra és úgy éreztem belehalok abba amit akkor éreztem. A vállam rázkódott a sírástól, az újság pedig már szinte olvashatatlannak bizonyult a könnyáradatom miatt. Amikor végre sikerült kicsit megnyugodnom felnéztem, ki egyenesen az ablakon. Nem kellett volna. Mindenhol őket láttam. Feltörtek az emlékek, az emlékek amik e helyhez kötötték az ikreket. Az emlékek amik csak még elviselhetetlenebbé tették a hiányukat.

A gyász amit éreztem elviselhetetlennek bizonyult, de az a tudat, hogy Jane és Alec sokkal rosszabbon ment keresztül - úgy hogy sokkal jobbat érdemeltek volna -, tartotta bennem valamennyire a lelket. Mert én nem adhatom fel, nem törhetek meg ennyitől, mivel nekem jutott úgymond a dolgok ,,könnyebb" része; a gyászolás.

Kevésen múlt, hogy engem is velük együtt, máglyán érjen a halál. Jane és Alec jó barátaim voltak, már egészen kicsi korunk óta ismertük egymást, mindent megbeszéltünk, mindent tudtunk egymásról, és persze mindig kiálltunk egymásért. Jane-nel rendszeresen Alec agyára mentünk, de valahogy mindig elviselte a hülyeségeinket. Ők ketten voltak azok, akik a legkevésbé érdemelték volna meg a halált. Szó, ami szó, tényleg voltak furcsa, megmagyarázhatatlan esetek amiket ők okoztak  -  például, amikor egy nagyobb fiú fellökött engem az utcán, Jane nagyon mérges lett, s miközben a fiú után rohant, kiabálva nagy kínokat kívánt neki, és pillantása közben majd kiszúrta a fiú hátát, az hirtelen kínok közt esett össze  -  de akkor se vádoltam volna őket boszorkánysággal sosem! Ha valakit, akkor engem, engem lett volna okuk elégetni, nem őket! 

Kopogtak a szobám ajtaján, ami felébresztett a bambulásomból. Motyogtam valami szabad félét, mire nyikorogva kinyílt az ajtó. Odafordítottam a fejemet, és megláttam, hogy az apám keresett fel. Egyik kezemmel kitöröltem a könnyeimet a szememből, majd megdörzsöltem az arcomat. Nem akartam annyira megtörtnek látszani mint amilyen valójában voltam.

- Ellis!  - odalépett hozzám és szorosan magához ölelt. Én a vállába fúrtam a fejem, mire megint özönleni kezdtek a könnyeim. 

- Bocsánat, Apa - legyeztem az arcomat kínosan. - Mindjárt összeszedem magamat.

- Kislányom... Itt nem jó Neked - mondta olyan meggyőződéssel a hangjában, hogy majdnem elhittem. 

- Dehogyisnem, hiszen ide tartozok! - ellenkeztem rögtön.

- Nem. Jane és Alec ide kötött, de más nem. Nem fogsz tudni nélkülük itt élni.

 Ezen elgondolkodtam. Jane - ék nélkül iskolába járni? Lehetetlen lenne. Ugyan azon a padon ülni ahol valaha együtt ültünk? Biztos nem. Úgy kinézni az ablakon, hogy nem őket várnám? Nem menne. Elmenni a házuk előtt, tudva, hogy már csak két magányos felnőtt lakik benne? Ezeket lehetetlen lenne teljesíteni.