Szeretni akarlak! | ✓

| 𝟏𝟔.𝐅𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭 |

Rácz Bodza

Egy pillanat elejéig szerettem volna felkapni a holmim és elrohanni. Azt nem tudom, hogy hová, vagy kihez, de úgy éreztem bármi jobb lenne, Ákos kétségbeesett tekinteténél. Úgy nézett ki, mint akit lelepleztek, akit rajtakaptak valamin. És nem kételkedek benne, hogy tényleg ez történt. Az összezavarodottság túl ismerősen pang belsőmben ez pedig ráébreszt valamire, ami gyökeret ver a lábaim helyére, és kiegyenesíti a gerincem. Régen mindig megfutamodtam, de azóta megtanítottam saját magamnak, sós könnyek, izzadságcseppek és ökölbe szorult öklök közepette, de megtanítottam magamnak hogyan legyek erősebb és hogyan ne féljek. Mi történt ezzel az új énemmel? Ákos visszatáncolt az életembe és én elengedtem mindent, amit nélküle sikerült felépítenem? Tényleg ennyire kétségbeesetten vágyok a szerelemre?

Nem fogok elfutni. Nem fogok sírni. Nem török össze. Bármi is sül ki ebből a beszélgetésből, az nem az én hibám és többé nem vagyok hajlandó mások keresztje alatt botladozni. Szóval megacélozom a tekintetem, elernyesztem az ökölbe feszülő ujjaim és nem hagyom, hogy Ákos érzelmei átragadjanak rám.

- Ez az utolsó esélyed, hogy őszinte legyél. Nem feszegettem, hogy mit csináltál a külön töltött időben, nem faggattalak amikor láttam rajtad, hogy valamit elhallgatsz – nem tudom, hogy a hangom Ákos számára is csak túlzottan határozott, vagy ő fagyosnak hallja. – Abban reménykedtem, hogy tanulsz a hibáidból, a hibáinkból. De most egyenes kérdéseket fogok feltenni, és amennyiben nem kapok rájuk egyenes válaszokat, véget vetek ennek a huzavonának kettőnk között.

Az adrenalin eltompítja a bűntudatom, de egy kicsit még így is fáj kiejtenem a szavakat. Nem tudom, hogy képes lennék-e megtenni amivel fenyegetőzöm, de Ákos mogyoróbarna szemei ijedt kavargásba kezdenek, tekintete ide-oda siklik a szemeim között – ő azt hsizi képes vagyok rá. Annyira szeretnék visszabújni mellé, megcsókolni, elmondani neki, hogy minden a legnagyobb rendben, mindenkinek vannak titkai... de eltaszítom magamtól a sóvárgást. Mikor a közénk feszült csendet egyikőnk sem töri meg, úgy döntök felteszek mindent. Ha válaszol az első kérdésre, jön a következő, ha nem, akkor addig nyelem a könnyeim, amíg haza nem varázsolom magam Magyarországra. Ha nem válaszol, akkor vége.

- Ki küldte az üzenetet? – megköszörülöm a torkom.

- Ivonn. – Auch.

Mellbevág a válasz, de legalább hezitálás nélkül érkezik.

- Kavartok? – savként marja a torkom a szó, a szívem pedig a gondolat.

- Nem. Tényleg szakított velem, és nincs köztünk semmi – a magyarázkodó hanglejtést jó, vagy rossz jelnek kéne vennem?

- Akkor miért akar találkozni veled?

Ez az első válasz, amit hosszabb csend előz meg. Látom rajta, hogy a kimondásra váró szavakat ízlelgeti.

- Mielőtt újra összejöttem volna Ivonnal, hoztam pár rossz döntést.

- Miféle rossz döntéseket? - Kíváncsiság szivárog a hangomba. Úgy helyezkedek, hogy teljesen egymással szemben üljünk.

- Gyorsulási versenyek, kétes klubbok, ilyesmi – vonja meg a vállát, de gyanítom, hogy a mozdulat nem tudatos, mert a hangja és ahogy elkapja a tekintetét, közel sem tűnik nemtörődömnek. Bűntudata van.

- Eddig is versenyeztél. Miben voltak ezek másak?

- Nem csak a szórakozás miatt csináltam. Tétben versenyeztünk és ez feldobta a dolgot. Izgalmasabb volt, felelőtlenebb döntéseket hozhattam. Minden, ami az önpusztításomat szolgálta – nevet fel elkínzottan és két kézzel a hajába túr.