Szeretni akarlak! | ✓

| 𝟖.𝐅𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭 |

Rácz Bodza

Sarkig nyitom a nappalim ablakát és a párkányra könyökölök. Ujjaim közt a gőzölgő kávésbögrémet szorongatom. Így nézek le az ébredező városra.

Csupán egy vékony köntös van rajtam a fehérneműn kívül, a hajam kócos és egy kikopott rózsaszín papucs van a lábamon. Biztos vagyok benne, hogy a tegnap esti sminkem után a szemeim alatt virító táskák háromszor sötétebbek, az arcom nyúzott és megviselt. Mégis érzem, ahogy ragyognak a szemeim. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e, de én érzem. Ha jobban belegondolok, lehet, hogy az alattam elsuhanó autók tetején nem is a korai napsugarak, hanem a szemem ragyogása törik meg.

A szívem kiegyensúlyozottan dobog, minden lélegzetvételem olyan érzéssel tölt el, mintha a tüdőmbe nem oxigént szívnék, hanem magát a boldogságot. Kicserepesedett ajkaim a bögre széléhez emelem és óvatlanul megégetem a forró kávéval, pedig soha nem szoktam, mert ennél elővigyázatosabb vagyok. Most mégis szerteszét ágaznak a gondolataim, mintha vattapamacsról-vattapamacsra ugrálnék és csillámport meg virágokat szórnék!

Boldogan felsóhajtok, és lehunyom a szemem, amikor ajkamat továbbra is a bögre széléhez nyomom. Ez sem segít teljesen újraélni Ákos csókjait, sőt a közelében sem jár annak a forróságnak, amit vele érzek.

Amióta felkeltem ilyen gyerekes dolgokkal foglalkozom, de nem tudom abbahagyni. Amióta este vigyorogva bedőltem az ágyamba és a takarómat szorosan magamhoz ölelve a párnámba temettem az arcom, elveszítettem önmagam. Totális káosz tombol a fejemben, de annyira gyönyörű, hogy nem is próbálok rendet teremteni.

Azt hiszem megőrültem. De, ha az ilyen érzés, egy cseppet sem bánom.

Megiszom a képzelgéssel édesített kávét, aztán becsukom az ablakot, amin már most csak úgy dől be a forróság. A mosogatóba teszem a bögrét, aztán ráveszem magam, hogy embert varázsoljak magamból. Közben rémesen nyálas zenéket hallgatok és azokat dúdolva táncolok át a kis lakásomon.

Egy rövidnadrágban és egy spagetti pántos pólóban terülök el a kanapén. A fátyolos hangulatom kissé visszaesett és kezd eloszlani a rózsaszín köd. Valószínűleg a koffein most kezd ébresztőt fújni az agyamnak, mert a gondolatain száznyolcvan fokos fordulattal váltanak irányt. Elsősorban azon kattogok, hogy mi lesz a mai sétánkból Ákossal, de az is érdekel Lénárd mit akar mondani nekünk. Nem hiszem, hogy rossz hírt szeretne közölni, inkább valami jóra számítok, mert részegen Lénárd a vészmadár totális ellentéteként, még arról sem tesz említést, ha elfelejtette a borbélyával lebeszélt időpontot és túl hosszú a haja. Az Ákos téma ennél bonyolultabbnak ígérkezik. Mindkettőnknek rengeteg kérdése lesz, ebben biztos vagyok, de abban már kevésbé, hogy mi a helyzet a válaszokkal.

Szeretnék vele őszinte lenni, de vajon ő az lesz? Ivonnról nehéz lesz beszélnie, ha a dolog tényleg olyan friss, mint gondolom, már pedig javarészt a lányra vonatkozón vannak megválaszolatlan kérdéseim. Ha meg már ott tartunk, hogy friss a szakításuk...az is zavar, hogy Ákos oda-vissza táncol Ivonn és köztem. Kétlem, hogy hátsó szándékokkal tenné, legalábbis az az Ákos, akit én ismerek, nem tenne ilyet, de két év teljes elszigetelődés után, sajnos ezt sem zárhatom ki teljesen.

Arra is próbálok felkészülni, hogy ő is bizalmatlan lesz felém, mindezt persze teljesen jogosan. Igyekszem majd a lehető legmegértőbbnek lenni vele, és a saját kérdéseim tapintatosan feltenni, de a beszélgetésünk végkimenetele rajta is áll. Én is elvárom tőle a megértést és az őszinteséget.

Összerezzenek a telefonom hangjától. Az üvegasztalon zizeg, miközben a képernyőn valaki neve villog. Nem veszem a fáradságot, hogy felüljek, inkább továbbra is háton fekve, kinyújtom a karom és ujjaim végével addig lökdösöm felém a készüléket, amíg el nem érem. Majdnem lejár a csengés mire felveszem, de Kinga nevét látva nem habozok tovább. Mióta felkeltem, vagy ezer üzenetet küldtem neki, hogy amint felkel, és összekapja magát hívjon. Meg sem várom, hogy köszönjön, belevágok a mondandómba.