Szeretni akarlak! | ✓

| 𝟏𝟒.𝐅𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭 |

Rácz Bodza

Elmosódó fák képe folyik össze a szemeimben ragadt álommal. A hajnal némán ébresztgeti a természetet, az égbolt még épphogy piros, a körülöttünk nyújtózkodó szántóföldek pedig unalmas egymásutánban következnek, mintha egyhelyben haladnánk. Az autóban is csend van, Kinga mögöttem előre bukott fejjel alszik, Ákos éber tekintettel fürkészi az utat, de a szemei alatt húzódó karikák és a jobb kezében szorongatott energiaital elárulja, hogy ő sincs igazán kommunikációra képes állapotban. Fél négy van, az ember azt is gondolhatná, hogy ez az időpont valójában csak egy illúzió, én legalábbis ebben a hitben éltem egészen addig, amíg be nem ültem a kocsiba és álmosságtól elnyomott izgalommal útnak nem indultunk.

Azon rágódni, hogy otthagytuk Lénárdot és Kristófot is, csak hét körül tudtam elkezdeni, amikor az agyamban bekapcsolták a rendszert és az információfolyam újraindult. Ezidőben már halk zene töltötte be az utasteret, a szántóföldeket városok, köztük zöldellő legelők váltották fel. Kinga ugyanabban a pozícióban húzza a lóbőrt, én viszont előveszem a reggelire csomagolt szendvicsem, és nem is tudom miért, de sóhajtva bontom le róla a szalvétát.

Ákos egy röpke pillanatra rám néz, felvonja egyik szemöldökét, de már vissza is néz az útra. Mindig lenyűgöz, hogy mennyire felelősségteljesen vezet, ha mások is ülnek az autóban, főleg tekintettel az éjjeli gyorsulásaira, amiket stressz levezetésnek használ. Igazából nem félnék mellette akkor sem, ha úgy vezetne, ahogy egymagában szokott. Tudom, hogy eszméletlenül ügyes, mintha kormánnyal a kezében született volna. Minden ujja tökéletesen fonja körbe a fekete bőrt, a testtartása nem lesz feszült, ha volán mögé kell ülnie, inkább úgyfest, mint valaki csak most ért igazán haza.

- Jó étvágyat – összerezzenek a hangjától és ujjairól az arcára kapom a tekintetem. Oldalról is tökéletesen látom az ajkain ülő mosolyt, hiába próbálja elnyomni. Elpirulok és inkább beleharapok a szendvicsbe, ami felett fél perce tátva áll a szám, mert a mozdulat közben kicsit elterelődött a figyelmem.

- Kérsz egyet? – emelek ki egy másik szalvétába bugyolált szenyót a lábaim közt szorongatott táskából.

- Jöhet.

Kicsomagolom neki, majd a tenyerébe teszem. Mielőtt beleharapna, kinézek az ablakon, mert egyre kínosabbnak érzem, hogy minden alkalommal ennyire leplezetlenül bámulom, amikor egy autóban ülünk.

A tekintetem meg is akad a mezőn legelésző gyönyörű lovakon. A pej több tíz árnyalata tarkítja a zöld végtelenséget. Furcsa hideg fut át az ereimen, megborzongok, pedig amióta felkelt a nap a tomboló hőségen még Ákos kifogástalanul működő klímája sem segíthet.

- Miután letettük Kingát el tudsz dobni Saci bácsihoz? Kedvem támadt lovagolni, és úgyis csak Kingának kell egy egész nap kitalálni, hogy mit vegyen fel, én megoldom délután, a lagzi meg úgyis este lesz. Persze csak, ha nem baj és ráérsz – fordulok vissza a fiúhoz.

- Nem probléma – von vállat. – Előbb le akarod rakni a cuccaid meg átöltözni, vagy valami?

- Francba, erre nem is gondoltam. Igen, de tényleg szólj ha már terveztél valami programot, mert akkor elmegyek az én kocsimmal – kitartóan meredek rá, ezzel nyomatékosítva a mondandóm.

- Van egy olyan érzésem – nedvesíti meg ajkait, és kicsit hátradől az ülésben. Bal könyökét az ablaknak támasztja, fejét pedig az öklére hajtja, így csak jobb kezével – szinte csak az ujjaival – ér a kormányhoz, amit szinte szórakozott mozdulattal csavar el jobbra.

Miért vagyok ennyire rákattanva a kezeire és arra, ahogy vezet?

- ...hogy élvezed, hogy mindenhova fuvarozgatlak – fejezi be a mondatot egy elégedett mosoly kíséretében.