Nyári kaland

12

És olyan pimaszsággal nézett vissza, hogy minden fájdalmam egyszerre tűnt el. Megöl ez a lány. Feltápászkodtam a földről, belöktem a sátorba vállát fogva, ami miatt hátra zuppant és végre megcsókoltam. Annyira vágytam már rá, hosszúnak tűnt a nap nélküle, de annál jobban értékeltem, hogy végre vele vagyok. Neki sem kellett több, behúzott a sátorba, összehúzta a cipzárt és végigcsókolta a nyakam.
L: Fú, nagyon hiányoztál.- mondta fölém hajolva
Füle mögé tűrtem egy hajtincset. Szemei csillogtak, arca megkönnyebbülést mutatott. Nem bírok betelni a gyönyörű szemével.
O: Annyira hiányoztál te is.
Megfogtam a derekát, magamra húztam és szorosan átöleltem. Tudtam, hogy màr nem ölelhetem sokáig, hisz haza fog menni nemsokára. Annyira nagyon messze lesz. Hogy lehet valakihez ennyire kötődni, akit alig ismerek?
Egy pici félelem fogott el, hogy mi lesz ez után. El kell majd engednem. Ha ez a kiruccanás lejár, mindketten vissza fogunk állni a hétköznapjainkba. Mindketten más életet élünk, most mégis egyet. Ez egyben szomorított el és tett boldoggá. Szomorúvá, hogy elmegy, boldoggá, hogy megismertem, hogy itt van még velem, hogy olyat mutatott meg, ami azt hittem bennem nincs is meg.
És ekkor elengedtem az ölelésemből és csak mosolyogtam rá. Nem akartam, hogy  lássa rajtam mennyire elfutott a gondolatom.
L: Vettem egy kis piát estére. Lenne kedved iszogatni? Mert akkor elviszem a dugi helyünkre. - húzta nagy vigyorra a száját
O: Hogyne lenne kedvem. Ahhoz mindig- nevettem el magam
L: Nem csalódtam benned! - kacsintott egyet.- Játszhatnánk ivós játékot. Vagy felelsz vagy merszeset. Áh jobb! Inkább kombináljuk a kettőt majd. Mit szólsz? Benne vagy?
O: Huh, hát hogyne! Állok elébe minden kihívásnak! Nem félek én tőled!
L: Nem-e? Na majd meglátjuk. - nevette el magát gonoszan.
Kitudja mit tervezett. Kíváncsivá is tett a kis piszok.
O: Akkor szedjed össze az itókát és mehetünk is.
L: Okés, épp felkapok valamit magamra.
O: Felőlem maradhatsz így is- pillantottam le picit a mellére, mivel még mindig melltartóban volt és vissza a szemébe, kicsit piros arccal.
Léna nem szólt semmit, csak közelebb jött, hátra nyúlt a hátához, majd egyszer csak lekapcsolta a melltartóját. Én sokkot kaptam. Le sem mertem nézni, fejem teljes vörösségében pompázott. Láttam rajta mennyire élvezi a helyzetet. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, lebénultam, bár a szemem nem bírt magával, elkezdett lefele haladni. Eszméletlenül gyönyörű mellei vannak. Léna hozzá ért a kezemhez, fölemelte, majd oda tette a tenyerem a mellére. Én már izzadni is elkezdtem. Hevesen járt a szívem, még remegni is elkezdtem picit.
Léna rám nézett, majd így szólt:
L: Egy kis ízelítő, az esti játékunkhoz.
O: wow
Csak ennyi jött ki a torkomon. Még mindig nem eszméltem fel. Kezem levettem melléről, majd felvett egy lenge pólót magára.
O: Hát én még mindig nem térek magamhoz, te dinka. - szólaltam meg valahogy
L: Reméltem, hogy megleplek.
O: Hát nem is akárhogy- nevettem el magam picit
L: Na gyere menjünk. Mostmár az idő is kezdett lehűlni. Jól fog esni egy kis séta.
O: Hát ezek után nekem is.
Összeszedtük magunkat, elvettem a földön felejtett pulcsimat, megfogtam Léna kezét és indultunk is. A vízpart szélén sétáltunk csendesen. Néhány ember tekintetét láttam, hogy megakadt rajtunk, de nem érdekeltek. Hogy miért nem érdekelt? Mert boldog voltam. Jól esett a hűvös levegő, a nagy meleg után, Léna finom puha keze, az aranyos mosolya. Nekem nem kell több. Csak ezek a pillanatok és gazdagnak érzem magam. Elfeledtet velem minden kellemetlent.
Amikor odaértünk, ismét a fa alá heveredtünk le. Lepakoltuk a piákat, én a táskámból a dugi ropikat szedegettem ki, amit aznap vásároltam direkt, hogy Lénával oszthassam meg. A táskámba még ott lapult Lénának szánt ajándékom. Nem nagy dolog, nem is tudtam, fog e örülni neki, de szerettem volna, ha egy kis emléke maradna rólam.
O: Léna- szólítottam meg óvatosan
L: Igen?- fordult felém
O: Szeretnék adni neked valamit.
L: Hogy micsoda? Miért kapok én valamit is? Nincs is születésnapom!
O: Mert szeretnék adni valamit, amire majd ha néha rá nézel, remélem eszedbe jutok.
L: Ahhoz semmit sem kell adj, hogy eszembe juss.
O: Soha nem lehet tudni- hajtottam le picit a fejem.
L: Megígérem- nyomott egy puszit az arcomra.
Elővettem egy picike dobozt, majd átnyújtottam neki. Kíváncsian nézett rá. Átvette és gyorsan le is vette a tetejét. Az arcán boldogság látszott, szeme mosolygott és a nyakamba ugrott.
L: Ez annyira aranyos, nagyon tetszik!
O: Vedd csak ki, nézd meg jobban.
Léna belenyúlt a dobozba és kivette a neki szánt kulcstartót, ami egy kisbuszt ábrázolt. Olyan kis piros utazóbuszt, amivel idejöttem nyaralni. Egyszer remélem sikerül vele együtt elutazni valahová. Csak ketten, ismét elvonulni a világ zajától.
Léna megfordította a kulcstartót, melynek hátán ez állt: "Egy nyári kaland emlékére".
L: Wow, ezt hogyan?
O: Amikor a csajokkal jöttünk-mentünk, akkor bukkantam rá. Egy fiú bele is véste, amit kértem. Remélem tetszik.
L: Mi az hogy! De én nem adtam neked semmit.
O: Hogy hogy nem adtál? Felejthetetlen élményt nyújtottál. Én meg hamar el is fogadtam. Hamarabb is, mint én azt gondoltam volna.
L: Jó, de az nem megfogható.
O: Elég, ha én érzem.- nyomtam egy puha csókot az ajkaira.- na de gyere igyunk, szomjas vagyok- vigyorogtam
L: Benne vagyok! Hoztam poharat is.
O: Szuper! Add csak ide, megtöltöm őket.
Elvettem Lénától a poharakat, megtöltöttem édes fehér borral. Az illatán már éreztem, hogy nem gyenge szerelést hozott a leányzó.