Út a boldogsághoz

14

Kiléptünk a hideg novemberi estébe. Fogalmam sincs hogy, hogy kerültünk ide ki. Egyszerűen csak vitt a lábunk.

A park gyönyörűen ki volt világítva. Ilyent rég láttam, mese filmbe illő jelenet lett volna.

Csendben sétáltunk egymás mellet. Nem tudtam, hogy mit kéne Máténak mondjak. Aztán talán a hosszú hallgatás után mindketten egyszerre szólalunk meg:

-Mondanom kell valamit. - mondjuk a másikra nézve. Kínosan felkacagunk, majd most már ő szólal meg:

-Kezd te - mutat felém a kezével. Csak bólintok. Gombóc keletkezik torkomban. Hisz elég fontos dologról akarok vele beszélni. Talán túl fontos.

-Tudok a focis ügyről. - mondok ki suttogva a szavakat. Nem merek Máté szemébe nézni. Félek, hogy talán nem azt látom benne amit elvárok, hogy lássak.

-Honnan? - már ránézek. Fejemet újból lehajtom, hisz nem bírok a szemébe nézni. Szigorúan a fehér Conversem orrát nézem.

-Will mesélte, nem állt neki szándékában. Nem ő a hibás. És én is láttam, ahogy a pályánál magához hívat téged is. - mondom és hirtelen megállok.

Szememet a fiúra emelem. Arcán a fények táncot járnak. Barna haja kócosan áll ezer felé. Egy őszi kabát fedi testét, akárcsak az enyémet is.

Velem szembe állt, fél fejjel magasabb nálam. Finoman megérintem a kezét, fura bizsergés árasztja el egész testemet. Figyelem a fiú reakcióját.

-Nem tudom, hogy mik történnek edzésen. De nem fogom ezt hagyni. - nézek immár a szemébe. Halvány mosoly jelenik meg az arcán. Ő is megfogja a kezem.

Összekulcsolt kezünkre nézek. Fura még ez nekem.

-Mondani akartál te is valamit. - mondom miután elindultunk visszafelé.

-Igen. Tudod, van a karácsonyi bál. Nem tudom mennyire vagy egy bulizós típus vagy, hogy egyáltalán el akarsz-e menni. De szeretném ha velem jönnél. - mondja miközben megvakarja a tarkóját.

-Persze, szívesen megyek veled a bálba. - mondom mosolyogva.

Máté egy elégedett mosollyal nyugtázza döntésemet. Kezemet még mindig fogja. Mosolyogva lépkedünk egymás mellet, nem szólalunk meg. Hisz nem hiányzik a beszéd nekünk.

°°°

Beléptünk a meleg épületbe. Boldogan nyugtáztam, hogy már nincs szükségem az őszi kabátomra. A társalgó felé lépkedünk és leültünk az ablak mellet elhelyezkedő két fotelbe. Hatalmas helyiség volt, de már üres. Alig nyolc felé járhatott az idő, de a helyiség üres volt. A két fotel szemben volt egymással.

Máté megigazította pulóverét aminek következtében észre vettem a kötést a kezén. Hezitáltam egy kicsit, majd megfogtam csuklóját. Érzem, hogy a fiú megfeszül érintésem alatt.

Leguggolok egyenesen a fotel elé amelyben a fiú ül. Csuklóját nem engedem el. Ránézek a fiúra. Szemei fáradtan csillognak.

Lassan fentebb tűröm pulóverje ujját. Várom a reakciót ám az elmaradt. Észre veszem az egész alkarját beborító kötést.

Mintha engedélyt kellene kérjek,úgy nézek a fiúra. Rám emeli így is gyönyörű barna szemeit. Tartom a szemkontaktust és lassan letekerem a kötést. Az alsó pár réteg már át volt ázva. Leveszem a kötést és elém tárul a vágás.

Látszik rajta, hogy nincs fertőtlenítve,még mindig vér szivárog belőle.

Szemeimet a fiúra emelem, engem fürkész tekintetével.

-Menj vele orvoshoz - mondom, de tudom, hogy sose menne oda.

-Nem mehetek. Mi van ha megkérdi, hogy mi történt?- teszi fel a kérdést, ezzel beigazoltatva feltételezésemet.

-Máté, az egészséged függ tőle. - kezdek kiakadni. Visszaülök a fotelba. Nem szólok egy szót sem. Belülről magamat átkozom, hogy hogy lehettem ennyire hülye, hogy leveszem a kötést.

Már az is megfordult a fejemben, hogy itt hagyom. Úgysincs formában, de aztán eszembe jutott, hogy én mit éreztem akkor amikor a bajban a barátok elhagytak. Ismerem az érzést.

-Igazad van-mondja ezt a két szót, ám hangja úgy cseng, hogy még nincs vége a mondatnak. - Elmegyek még ma a suli ügyeletére. - mondja, majd felpattan. Másodpercek töredéke alatt kell megszólaljak.

-Máté várj, veled megyek.-mondom és már állok is fel. A fiú nyomába eredek.

   Eszembe jut az amikor még suli elején, talán októberben engem kísértek a többiek. Akkor még tolószékben ültem. És akkor kaptam egy kis reményt az élettől.

Kopogunk az ajtón, majd az idős nővérke nyitja az ajtót. Ránknéz majd benebb invitál. A fiút felülteti az ágyra, majd felém fordul.

-Mi történt? - kérdi rám nézve.

-Ettük a vacsorát és megszaladt a kés. Még tegnap. Ma elkezdett levezni. - mondom a nő szemébe nézve. Csak bólint és a kis szekrényhez lép.

-A pulcsid miatt nem tudom rendesen lekezelni. Kérlek vesd le. - udvariasan mondja, de mégis parancsolóan.

A fiú engedelmeskedik és lekapja magáról a pulcsit. Hasa most is kidolgozott, ám észre veszek, valami ismerős foltokat. Azokat amiket még Lili okozott, a szülinapon.

-Picit csípni fogja. - mondja a nő, de már rég ráhelyezte a kékszeszes vatát.

Miután a műveletet befejezte, egy új kötést rakott a kezére és egy tubus krémet is adott amivel rendszeresen kell kenje.

Mikor már kimenni készültem a nő utánam szól:

-Vigyáz rá, oké? - mondja szemöldökét felhúzva. Csak bólintok. A nő valószínűleg rájött, hogy mi okozta ezt a sérülést.

°°°

Fáradtan léptem be a szobába. Kinga még az asztalnál ült és tanult. Ahogy beléptem a könyvet a szoba túlsó felébe hajította és várta, hogy meséljek. Ígyhát az egész estémet elmondtam legjobb barátnőmnek, aki csak tátott szájjal hallgatta az egész történetet.

-És elhívott waaaaaa - mondja és már szinte kicsattan az örömtől. Megfordul a fejemben, hogy talán jobban örvend mint én.

-Egyáltalán mit kell felvenni egy ilyen eseményre? - nézek a lányra, aki már mutassa is a város legjobb ruha szalonjait.

-Te kivel jössz? - nézek most én rá. Itt volt az a pont, hogy kezdtük azt a lányos csevegést amiben életemben nem volt részem. Kinga elmondta, hogy még senki se hívta meg. De igyekszik és ha nem akkor megy Flórával. Így telt el az egész esténk. Csupa lányos csevejjel.