𝙃𝙞𝙜𝙜𝙮 𝙣𝙚𝙠𝙚𝙢 𝙛𝙛.

~6.fejezet~

A délután többi részét a faházunkban töltöttem, a közösségi oldalakat pörgettem, de semmi érdekes nem volt, úgyhogy kis idő után úgy döntöttem, alszom egy keveset.
Dominik ébresztett fel, hogy menni kéne vacsorázni, a lányok már ott vannak. Kiderült, hogy valóban csak egy keveset aludtam. Három órát...
Az étkezőbe belépve beálltunk a kígyózó sorba, Sára és Vivi már ettek. Mindenki most jött enni, a lehető leghamarabb. Nem véletlenül, ugyanis itt az volt a tét, hogy a tizennégy csapat közül kik férnek be a játékterembe.

- Na, Major, megnézted az első négy részt? – ültem le az asztalhoz.

- Megnéztem. Folytathatjuk együtt. És kösz, hogy megvártál vele – bólintott, én pedig a milánói makarónimból felnézve rá pillantottam. Persze, hogy megvártam.

- Nincs mit – mondtam. Egy pillanattal később Sára telefonja rezegni kezdett. Valaki hívta. Néhány percig csak egymással jeleltek, aztán meg a lány körbefordította a telefont, így már minket mutatva.

- Bocs, nem akarlak félbeszakítani titeket, csak az öcsém köszönne nektek – mondta egyszer csak Sára.

- Szia! – intett Vivi.

- Szia – artikulált Dominik.

- Jó a pólód, haver – dicsértem meg a rajta lévő darabot, mire a fiú hevesen jelelni kezdett.

- Azt kérdezi, te is játszol-e vele. A pólón lévő játékkal – mondta Sára, én pedig még gyorsan ettem egy falatot, mielőtt válaszoltam volna.

- Persze – mondtam, majd tovább ettem. A többiekkel halk beszélgetésbe elegyedtünk. Azon gondolkoztunk, hogy vajon mikor érkezik a következő feladat, de tippünk sem volt.

- Te hülye vagy – nevetett fel hirtelen Sára, mire mi kérdőn néztünk rá. A fiúcska nagyon gyorsan jelelt neki valamit. – Családi poén, nem értenétek.

A vacsora többi része viszonylag csendesen telt, egészen addig, amíg Róbert be nem lépett a helyiségbe.

- Jó étvágyat! – fordult körbe. Mindenki azt várta, hogy kapunk borítékot, de úgy tűnt, csak enni jött. Mi felálltunk az asztaltól, kivittük a tálcáinkat, majd a játékterem felé indultunk. Sára az ajtóban állva pásztázta a szervezői asztalt, vagy több percen keresztül.

- Gyere már, Major – ragadtam meg a kezét.

Bent leültünk ketten, és végre nyugodtan elkezdtük nézni a sorozat folytatását. Vagyis azt hittem, nyugodtan. Minden egyes percben valaki oda jött hozzánk és vagy kérdezősködött, vagy csak simán köszönt. Keri össze-vissza beszélt, amit egy idő után megelégeltünk, ezért elküldtük.
Amíg a többiek UNO-ztak, mi csak néztük egymás után a részeket és ettük a sütit.

- Jöhet a vége, Major? – tettem fel a kérdést.

- Persze, nézzük – biccentett, majd a sütis doboz felé nyúlt. – A francba. Megettem az egészet. Reggel táncolhatok egy órával többet – motyogta, belőlem meg kitört a nevetés.

- Tudod, Major, szerintem te vagy a legjobb fej lány, akit valaha ismertem – jegyeztem meg mellékesen, aztán visszafordultam a telefonomhoz.

Az ajtó nyitódására a játékteremben maradt tagok mind egy emberként fordultak a hang irányába. Tahi jött be.

- Na, kérem. Itt a vége. A Szirtes-csapat megy szépen aludni, a többi nem érdekel, mit csinál. Gyerünk, gyerünk, mozgás! Felcser, Pap, fejezzétek be a kártyázást, Major, Fehér, ti meg keljetek fel a kanapéról, és a jó ég áldjon meg benneteket, pislogjatok már azt az átkozott telefont bámulva, olyanok vagytok, mint az agyhalottak! Gyerünk, ne mondjam kétszer, indulás lefeküdni – noszogatott minket Tahi.

- Ne, ne már, ez az utolsó rész! – háborodtam fel, amikor kivette a kezemből a telefonomat.

- Gyerünk, zombik, felállni, utána visszakapjátok – zsarolt minket. – Felcser, Pap, indulás aludni.

- Jó éjszakát – intett Andi.

- Jó éjt – köszönt el Dominik, majd bement a kisházunkba.

- Jó éjt, tanár úr – köszöntek el a lányok is.

- Nektek is – biccentett Tahi.

- Szép álmokat – mondtam, majd én is elindultam utánuk.

- Mégis mit gondolsz, Fehér, hová mész? – ragadta meg hátulról a karomat.

- Az utolsó résznél tartunk... - magyaráztam.

- Akkor menjél, és nézd meg szépen a szobádban.

- De Majorral nézem.

- És most külön fejezitek be.

- Ne már.

- De már – kontrázott a tanár. – Menjél, Fehér, a saját házadba, és komolyan mondom, ha átlépsz ezen az ajtón – mutatott Sáráék felé -, én kidoblak a kerítésen.

- Jó, megértettem – mondtam.

- Na, azért. Befelé, Major!

Egy pillanat múlva, amikor Tahi eltűnt én kijátszottam a rendszert. Bemásztam a lányok ablakán.

- Fogd meg, Major – nyújtottam felé a telefonomat. – Na, hol tartottunk? – huppantam le mellé az ágyra.

Alig két percet néztünk a sorozatból, mikor kivágódott a ház ajtaja.

- Fehér, mit mondtam az előbb??? – kiáltotta el magát Tahi.

- Hogy nem léphetek be az ajtón. És nem is léptem – magyaráztam.

- Ne akarj ennél mérgesebbnek látni, Fehér! – mondta, én meg elkezdtem kimászni az ablakon. Csak hogy ezt nem hagyom annyiban. Nem is kellett sokat várnom, amikor már hallottam az ajtajuk csapódását, másztam is vissza. Mikor benéztem az ablakon ledöbbentem. Tahi még mindig ott volt.

- Ó, a pics... - kezdtem, és visszazuhantam – ába.

- Az én eszemen akartál túljárni, Fehér? Tényleg? – kérdezte a tanár színpadiasan, majd az ajtó felé mutatott, hogy menjek már.

- Maradjon is így – mondta, majd becsukta, miután már mindketten kint voltunk. – Most szépen elsétálunk együtt a házatokhoz, és te pedig szépen lefekszel. Holnap is van nap.

Mikor már elköszöntem Tahitól gyorsan ráírtam Sárára, hogy ,,Na megnézzük a végét, Major?"

Így pedig kijátszva az odakint őrködő fizikatanárt Sára és én a saját házunkban, a saját telefonunkon indítottuk el a sorozat utolsó részét, és üzengettük végig a látottakat.