𝒖́𝒈𝒚 𝒊𝒈𝒂𝒛𝒂́𝒏... | 𝑠𝑧𝑜𝑏𝑜𝑠𝑧𝑙𝑎𝑖 𝑑𝑜𝑚𝑖𝑛𝑖𝑘

𝒇 𝒊 𝒇 𝒕 𝒆 𝒆 𝒏 𝒕 𝒉

Másfél évvel később

Már javában tapostuk a júniust, amikor hazaérkeztünk kicsit kikapcsolódni Magyarországra. A nyár eleji meleg levegőben nem volt egyszerű Dominiknak hazavezetnie Lipcséből egyenesen a szülei házához, Székesfehérvárra, de sikeresen vettük az akadályokat.

Az elmúlt másfél évünk hihetetlenül gyorsan elment. Feladtam mindent Ausztriában, hogy életem első és legnagyobb szerelmével elkezdjük a kis életünket a német városban. Dominik számtalanszor bizonyította, hogy a focin kívül én vagyok a legfontosabb számára.

Először nagyon furcsa volt a környezet és az új emberek, de nagyon könnyen szereztem új barátokat a kórházban. Hiányzott Salzburg, hiányzott Dóri barátnőm, de seggbe is vágott volna, ha nem mondok igent Dominik ajánlatára. Szinte minden nap valamilyen formában beszélünk, és nagyon örülök, hogy a barátságunk a távolság hatására sem változott meg. Inkább csak erősödött.

Dominikba pedig egyre inkább szerelmes vagyok. Fél év kihagyás után ismét pályára léphetett, és azóta a Budesliga egyik legnagyobb sztárjaként emlegetik. Sok - főleg hazai - meccsekre elkísértem, és szerelmesen szurkolok a csapatnak. Gulácsi Peti feleségével is így ismerkedtem meg, azóta pedig egy igazi barátság alakult ki kettőnk között. A kis Domi pedig egyszerűen zabálnivaló.

- Domiii! - a kicsi Szofi hangjára kaptam fel a fejemet, aki a kertjükben felállított medencében játszott a bátyjával. Mindig akkora csodálattal figyeltem, ahogyan a még mindig rettentően fiatal fiú a gyerekekkel bánik... - Béna vagy! - apró kuncogásba kezdtem, ahogyan meghallottam a kislány szájából a szavakat. Éppen Szofi barbijait úsztatták a vízben, de Dominik nem igazán volt jártas ezekben a játékokban. Az viszont vitathatatlan, hogy a fiú bármire képes a családja miatt.

- Szofi, sajnálom, de nem értek én ezekhez! - tehetetlenül fogta a kezei között a szőke, meztelen barbibabát.

- Pedig jobb, hogyha hozzászoksz, kisfiam! - szólalt meg Zsani, az anyukája, aki mellettem ült és velem beszélgetett, amíg Szofi a bátyját le nem szidta. - Valószínűleg a kislányod is inkább barbizni fog, mint focizni - erre a kijelentésre Dominik megrázta a fejét, majd felém pillantott.

- Azt én nem fogom hagyni neki! - szavait nekem intézte, én pedig mosolyogva megadtam magam. Nekem teljesen mindegy, hogy focista lesz e vagy esetleg más. - Apa szeme fénye csakis focista lehet!

- Még mindig furcsa, hogy ez a kölyök apuka lett! - lépett ki az udvarba a két hiányzó családtag. Zsolt saját magát meg nem hazudtolva, enyhén leoltva fiát érkezett meg mellém és felesége mellé, kezében az alig két hetes kisbabával, aki egy kis bodyban feküdt nagypapája karjaiban, csukott szemekkel. - Alig vettem fel, máris elaludt - fordult felém, majd átadta a kislányt az én kezembe. Kicsit féltem, hogy felriad a helyzetváltozás miatt, de úgy aludt, mint a bunda. Óvatosan letettem magam mellé a hintaágyra egy kis fehér pelenkára, majd kicsit betakargattam és mosolyogva megpusziltam picinyke homlokát.

Nem terveztünk ilyen hamar szülőkké válni, de ha így alakult, semmiképpen sem szerettük volna kihagyni a lehetőséget. A szezon első felében, október környékén foganhatott. Egyszer nem gondoltunk a védekezésre, de nem gondoltuk volna, hogy a pici Bella lesz belőle.

November elején minden reggel rosszullétre keltem, ami már egészen árulkodó lehetett volna. Akkor kezdtem gyanakodni, amikor két hetet késett a menstruációm. Dominik tudta nélkül felkerestem egy nőgyógyászt, hiszen tudtam, hogy ez már tényleg egy terhesség lehet. És igazam lett.

Bepánikoltam, hiszen Dominiknak 21 évesen nem egy kisbabáról kellene gondoskodnia, hanem a karrierjét építenie. Arra viszont nem számítottam, hogy meglepően jól fogadja. Mindketten sírva fakadtunk, de örömünkben.