𝒖́𝒈𝒚 𝒊𝒈𝒂𝒛𝒂́𝒏... | 𝑠𝑧𝑜𝑏𝑜𝑠𝑧𝑙𝑎𝑖 𝑑𝑜𝑚𝑖𝑛𝑖𝑘

𝒕 𝒘 𝒆 𝒍 𝒇 𝒕 𝒉

Kéz a kézben hagytuk el a hotelt és néma csendben sétáltunk egymás mellett. A közénk beállt csend valamilyen szinten zavart engem, hiszen nem sokkal azelőtt mi ketten elég intim pillanatokat éltünk át. Kíváncsi lettem volna Dominik álláspontjára ezzel a témával kapcsolatban, viszont semmiképpen nem a nyílt utcán, vagy esetleg az étteremben gondoltam megbeszélni a kettőnk között folyó viszonyt. Mert tanácstalan voltam. Nem értettem, hogy mi az, ami kialakult közöttünk. Nem tudtam a fiú szándékáról semmit.

A hűs oktober végi időjárás megtette a hatását, ugyanis a téli kabát ellenére, a hidegtől összerázkódtam. Csoda, hogy a fogaim nem koccantak össze ezáltal. Hiába fogta a kezemet az a fiú, aki egy pillanat alatt melegséget tud adni számomra, nem segített. Utálom a hideget!

Dominik lenézett pici alakomra, majd egy apró kacagást követően elengedte a kezemet, és inkább a derekamat ölelte körbe. A vastag anyagon keresztül alig volt észrevehető különbség, a tudatalattim ezt annyira kedves szándékként kezelte, hogy azonnal elfeledtette velem a borzalmas időjárási viszonyokat.

Az alig pár perces séta után, egy hangulatos kis vendéglőbe érkeztünk, ahol le is foglaltuk az ablak melletti üres asztalt. Pont ráláttunk a festői tájra. Dominik velem szemben foglalt helyet és szinte azonnal levette a kabátját, amit széke támlájára rakott. Hasonlóan cselekedtem én is, hiszen a fűtést kellően megemelték a hely tulajdonosai. Ezért sem szeretem a közelgő telet, mert kint meg lehet fagyni, de ha bemész valahova, ahol a fűtés maxon van, akkor pedig megsül az ember...

- Még nem is említettem, hogy mennyire szép vagy ma - mindketten az étlapot tanulmányoztuk, ahol finomabbnál finomabb ételek sorakoztak egymás mellett, amikor a focista hirtelen megszólalt. Lábujjaimig elpirulva néztem fel a papírról, egyenesen a szemébe. Egy kisfiús mosollyal támaszkodott meg alkarján az asztalon és barna szemeit rajtam járatta.

- Zavarba hozol - löktem meg nevetve karját. Igazat mondtam, teljesen zavarba hozott. Tulajdonképpen bármivel le tudott venni a lábamról, még akkor is, ha nincs velem. - Egy ilyen helyes ember mellett nehéz szépnek lenni! - úgy tettem, mintha még mindig választanék a finomságok közül és bámultam az étlapot, mert a mondatom után nehezen birkóztam volna meg elégedett arcával.

- Szóval helyesnek tartasz? - a szemem sarkából láttam, ahogyan magabiztos mosolya felszínre tör.

- Szerinted itt ülnék veled, ha nem így lenne, te lüke? - forgattam meg szemeimet játékosan, majd letettem az asztalra az étlapot, ugyanis megérkezett a pincér, aki felvette a rendelésünket.

Az ételre való várakozás az éttermekben, soha sem volt a kedvenc elfoglaltságom. Türelmetlenségem határtalan, viszont a velem szemben ülő fiú még ezt a problémát is el tudta velem feledtetni. Rengeteget nevettünk, miközben néztük vissza az aznap készült fotókat a telefonomban. A bányában készült vicces szelfiket, vagy egy-egy véletlenszerűen elkapott pillanatot. Kacagásból nem szenvedtünk hiányt. Szerettem vele nevetni, hiszen az életben nincsen annál szebb dolog, ha valaki azzal együtt nevet, aki fontos - talán a legfontosabb - számára.

Azután következett az ő készüléke. A galériájában sokkal inkább rólam voltak fotók, ahogyan a zöld bányászruhában, nagyon előnytelenül pózolok, vagy ahogyan a csónakban ülök, mögöttem pedig a háttér varázslatosan mutatkozik meg. Minden egyes ilyen emlék számomra boldogság. Minden dolgot megőrzök magamnak, ami ebben a két napban történt, mert életemben először igazán, felhőtlenül boldog voltam.

- Ezt szeretném feltenni Instagramra - nyomott rá egy bizonyos képre, amin mind a ketten szerepeltünk a bányatúránk végén. Egy kedves osztrák bácsi készítette rólunk, amint éppen Dominik hátán csimpaszkodom, kezemet nyaka köré fonva. Az ő keze a combomat tartja, nehogy leessek a hátáról. Mindketten az előnytelen bányászruhákban vagyunk, viszont a vigyorunk teljesen őszinte a fényképen.