Az örök határsértő

4. fejezet - Ismerősök

– Te aztán tudod, hogy kell elrontani az amúgy sem rózsás hangulatomat – motyogtam.

– Bocs, Magda, ez az igazság.

Elszorult a torkom.

– Ezek járnak az eszedben az esküvővel kapcsolatban? – tereltem el a szót rólam és Vaszilijról. – Elbizonytalanodtál, vagy mi?

– Nem, hozzá akarok menni Imréhez – felelt magabiztosan. – Ez a gyerek kérdés... – Idegesen szusszantott. – Ez bolondít meg.

– Szerintem ne gyötörd magad ezzel – tanácsoltam. – Csak felbosszantod saját magad a semmin. Senki sem várja el tőled, hogy maholnap annyi gyereket szülj, mint a bolond Maris.

– Nem bosszantanám magam, ha mások sem bosszantanának. Mikor jön az első? Mennyit terveztek? – utánozta valaki hangját affektálva. – Mi köze ehhez bárkinek is?

– Igazad van – bólogattam. – Mondom, ne idegesítsd magad vele. Ráérsz ezen gondolkodni, addig meg a diplomádat is megszerzed. Kitalálod, hogy lesz. Egyelőre jobb, ha a lagzival és a ruhával foglalkozol, az közelebb van, mint a gyerekszülés.

– Talán igazad van. Csak nehéz, amikor mindenki ezzel traktál, és ez a legnagyobb félelmed az életben. Figyelj – félretolta a kávét –, most képzelj el egy gyereket. Mekkora lehet? Kábé ekkora? – mutatta a távolságot két keze között. – Van vagy három-négy kiló. Na, most képzeld el, hogy nyomod ki.

Elfintorodtam.

– Kezded elvenni az én kedvemet is a dologtól.

– Látod! – kapott szavamon. – Biztos rohadtul fáj is. Miért nem szülnek a férfiak? Olyan nagyon erősnek hiszik magukat, akkor rajta, szüljenek ők!

– Háttal ültél biológia órán? – kérdeztem komolyan.

– Ne gúnyolódj – húzta fel orrát.

– Nem gúnyolódom.

Ekkor kinyílt a tejivó ajtaja, Katka és én érdektelenül pillantottunk az érkezők felé: egy csapat velünk egykorúnak tűnő lány lépett be az üzletbe. Hamar elkaptam róluk tekintetem, ugyanis az egyikben Violára ismertem.

– Ne bámuld őket – sziszegtem Katkának. – Az egyik az a szaktársam, tudod, amelyik ki nem állhat, mert jobb vagyok tőle oroszból. Nem akarom, hogy észrevegyen.

– Melyik az? – kíváncsiskodott Katka.

– A magas, szőke.

– Igazán? – Katka hátradőlt, a lóca támláján könyökölt, kritikusan mérte végig Violát. – Elég ízlésficamos a ribanc, ritka rusnya az a cipő, és a színe nem illik a kabátjához – véleményezte.

Prüszkölve fojtottam el a nevetést, Katka elégedetten vigyorodott el. A vigyor azonban hamarosan lehervadt arcáról, meglepetten nézett el vállam felett.

– Ne bámuld már őket – figyelmeztettem megint.

– Jó, csak azt hittem... – Elharapta a mondatot, megrázta fejét.

– Micsoda? – faggattam.

– Azt hittem, Lillát látom – árulta el fojtott hangon.

Megpróbáltam nem túl feltűnően hátrasandítani; a lányok háttal álltak nekünk, a kínálatot nézegették, Violán kívül egyikük sem tűnt ismerősnek.

– Mit keresne ő itt? – fordultam vissza Katkához.

– Mit tudom én – vont vállat. – Igyuk meg – bökött a kávéra –, és menjünk át a Corvinba, mit szólsz?