"Nem vagy ura, hogy gyűlölj vagy szeress,
mert vágyad vize hajt, s az végzetes.
A habozás csak a szerelem árnya;
ki szeretett valaha, s nem első látásra?„
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
──⊹⊱✙⊰⊹──
A lapok, amik már tele voltak írva, Marlowe jobb oldalán foglaltak helyet.
Kit ujjait tintafoltok borították, mindent kékre festve amihez hozzáért.
A szemei már lassan le akartak csukódni, és a kezei is egyre nehezebbek lettek, mégsem akart még elmenni aludni, mert nem találta elégnek a lapok mennyiségét.
Félig lecsukott íriszein keresztül még látta, hogy valaki belép a szobába, de mikor nagyobbra nyitotta a szemeit, senki nem állt ott.
Mikor már nem tudott tovább ellenkezni a fáradtsággal, elfújta a halvány fénnyel égő gyertyákat, és az ágyához botorkált.
Álmában egy üres utcán állt, semleges házak között.
Az ég sötétkék volt, Marlowe mégis látott mindent. A házak nyitott ablakába helyezett gyertyák lángjai füstölögve táncoltak a szélben.
A képek olyan élethűek voltak, hogy Kit szinte érezte a hideg levegőt a bőrén.
Halk léptek zaja hangzott a háta mögül, Marlowe mégsem nézett oda. Tudta, hogy ki áll ott.
"Végre megvagy." Szólalt meg az újonnan érkező.
Marlowe lassan megfordult.
Will állt előtte. Az arca fiatalabbnak nézett ki, pont olyannak, mint öt éve, mikor először találkoztak.
Kit alaposabban szemügyre vette a környezetét, és rájött, hogy újra Stratfordban van.
Nem úgy látta az utcát, mint amikor néhány pohár bor felidézte benne homályos, és kissé pontatlan emlékeit.
Ahogy az előtte álló Willt nézte, úgy hitte ez tényleg a valóság, és nem csak egy éles álom. Közelebb lépett az előtte állóhoz, vágyva a közelségére. Akkor még megvolt a szemében a gondatlanság ritka árnya, amit Marlowe csak nagyon kevés embernél látott.
Az arcvonásai még nem voltak olyan élesek, és a haja is hosszabb volt. Ugyanúgy állt Kit előtt, mint ahogy az emlékezetében élt a hosszú évek során.
Marlowe kinyújtotta a kezét, és reménykedve végig simított Will vállán. Bár az ujjai alatt kis redők maradtak Will fekete ingén, Kit nem érzett semmit sem.
"Nem vagyok szellem, inkább te vagy az, aki most itt anyagtalan. Én csak egy emlékkép vagyok, akit újra életre hívtál. Miért?" Mondta Will, mintha egyértelmű lenne.
"Szükségem van rád."
"Itt vagyok." Vont meg a vállát a barna hajú. "Mit szeretnél?"
"Írnom kell."
"Tedd azt." Nevetett a barna hajú, és elindult vissza a kocsmába, majd félúton megállt. A válla felett visszanézett Kit arcára.
"Nem jössz?" Vonta fel a szemöldökét kérdőn.
Kit válaszra nyitotta a száját, de az utca, a kocsma és Will mint a köd tovaszállt, Marlowe pedig felébredt.
Semmi fény nem tört még át az ablakon (lol ha valaki érti az utalást az nagyon savage és művelt), ezért Marlowe gyertyákat gyújtott az üres papírok mellett. Nem azért volt ideges amiért nem tudott mit írni, hanem inkább azért, mert fogalma sem volt mit tegyen Willel.
Talán nem is kéne foglalkoznia semmivel, sem a királynővel, sem Willel, sem az élettel. Ez a lehetőség kiváltképpen tetszett Kitnek. Odébb rakta a lapokat, nem törődve azzal, hogy néhány leesik a földre.
Felállt a székéből, elfújta a gyertyákat, és semmivel sem törődve kisétált a házból. Azt még nem döntötte el, hogy Willhez megy-e, vagy csak simán felszívódik. Végül úgy döntött, meglátogatja a barátját.
Nem volt még biztos benne mit fog mondani neki, de azt előre leszögezte magában, hogy megpróbál a legkevesebb érdeklődést mutatni.
