Ametiszt (Eldarya fanfiction)

2

 Tekintve, hogy Eldaryába kerülésem előtt művészettörténelem hallgató voltam, voltak elképzeléseim a Keleti Menedéket illetően. Csak is tipikus ázsiai motívumok lebegtek a szemeim előtt, és nem is sokat tévedtem ezzel kapcsolatban. Habár, aranyszínű mintákkal gazdagon díszített vörös falai az egyiptomi kultúrára is emlékeztettek inkább, hiszen ott ügyeltek még kínosan arra, hogy minden felületet kitöltsenek, de számomra sokkalta szebbek voltak ezek az épületek, mint az ókori népek művei, így hát kellőképpen nagyra nyílt szemekkel lépkedtem a többiek után. Nem szerettem volna egy pillanatot sem elmulasztani ebből a csodálatos látványból. Annyira lenyűgözött az egész, hogy először észre sem vettem, mennyire lemaradtam, csak akkor, mikor Pamela oda lépett hozzám. Rám szólt, hogy szedjem a lábaimat, mert már csak mi nem mentünk be az épületbe. Kicsit meglepődtem, hogy nem Nevrába karolva kereste meg a szobáját, mint ahogy az idevezető utat is megtette. De végül is, valamennyire logikus volt, hiszen a két gárdavezető egy szobában aludt, együtt tárgyaltak az itteni főnökkel, mi meg az abszintos létünk miatt kerültünk közös alvóhelyre.
 Egyszerű, picike helységekben szállásoltak el minket, mindössze csak két ágy és egy-egy éjjeliszekrény volt, rajtuk egy-egy pohár vízzel és ezüstpapírba csomagolt kis édességgel, mint köszöntő ajándék. Örültem neki, hiszen mardosott az éhség, hamar el is tűntettem őket, amég Pamela kipakolta a dolgait. Nem értettem miért, hiszen csak két éjszakát töltöttünk ezen a Menedéken, de ráhagytam inkább, így sem kedvelhetett engem valószínűleg, nem akartam még inkább gerjeszteni a feszültséget közöttünk.
 Habár mindkettőnket hívogatott a mintanélküli vörös ágynemű kényelme, közösen megindultunk az étkező felé, ahol átvehettük a kései ebédünket. Grillezett halat adtak nekünk, párolt zöldségekkel és gránátalma salátát. Talán csak a kényszer hozott minket ennyire össze, hogy mi ketten voltunk a kívülállók a szépen összeszokott árnyék- és obszidián gárdás útitársak mellett, udvariasan elcseverészve a semmiről étkeztünk közösen. Láttam, hogy sokszor nézett fel Annie és Becca irányába, akik a legnagyobb beleéléssel sugdolóztak, valószínűleg róla és Nevráról.
 - Tiszteletlen kis luvnyák... - morogta az orra alatt és a villájával elkezdte apró cafatokra szaggatni az omlós halat. Szerettem volna megnyugtatni, elterelni a figyelmét, valamit, bármit csinálni, csak hogy jobban érezze magát. De sohasem voltam túl jó az ilyesmiben.
 - Ne foglalkozz velük... - óvatosan megsimogattam a vállát - Féltékenyek.
 - Úgy gondolod, hogy ők azok? - felhorkant, és elhúzódott a vigasztaló karjaim elől. - Láttam, hogy pofákat vágsz akárhányszor rám és Nevrára nézel. Ne tagadd, látom rajtad, hogy mit érzel iránta. Az egész nyáltenger, amit Leiftannal leművelsz csak egy ostoba színjáték. - olyan hirtelen ért a felcsattanása, hogy azt sem tudtam hova nézzek, nemhogy lereagáljam. Hova gondol? Én és Nevra? Ugyan már! Leiftant meg igazán nem kellett volna belekevernie a tévképzeteibe... Annyi mindent akartam hirtelen mondani, de mire megszólalhattam volna, ismét rám ripakodott. - Na mi van? Fáj az igazság mi? Átlátok rajtad emberlány, engem nem versz át, nem dőlök be a mártírkodásaidnak!
 - Pamela... - esélyt se hagyott arra, hogy megvédhessem magamat, a széklába csikorgott a padlón, ahogy felpattant és ott hagyott engem, mindenféle egyéb szitokszó nélkül. Ledöbbentem. De legalább már tisztában voltam az ellenszenvének okával. Ostoba képzelgések voltak természetesen, alaptalanok, mint Annie és Becca pletykái. Nem kellett volna foglalkoznom vele, nem ismert, honnan is tudhatná, mi az igazság... De még is... Soha nem éreztem még magamat annyira egyedül, mint akkor.

 Nem akartam visszamenni a közös szobánkba, de az étkezőben sem voltam képes elviselni a rám szegeződő tekinteteket. Nem tudtam mennyit hallhattak a körülöttünk lévők, viszont Pamela drámai távozása szinte mindenkinek feltűnt. Habár nem fejeztem be az evést, de már kicsit sem sajnáltam az otthagyott maradékomat, olyan gyorsan kiiszkoltam az udvarra, amilyen gyorsan csak lehetett. Miután már nem én voltam a figyelem középpontjában, már a levegőt is könnyebben sikerült vennem. Lehuppantam az egyik szabad padra, és hátra döntve a fejemet bámultam a felhőtlen égboltot. Sok minden járt a fejemben, kíváncsi voltam, hogy vajon mások is azon a véleményen vannak e, mint a kolleginám. Meg akartam kérdezni valakit, valakiket, tudni akartam, hogy mit csinálhattam rosszul, hiszen igyekeztem jószándékú maradni, és kedves lenni...
 - Az önsajnálat nem szép dolog Virágszálam, hagyd el inkább! - összerezzentem Nevra hirtelen megjelenésére. Annyira belemerültem a kétségeimbe, hogy észre sem vettem, mikor ülhetett mellém. - Na, ne vágj ilyen képet, annyira csak nem rossz a helyzet!
 - Oh, ha tudnád... - sóhajtottam fel, és hagytam, hogy a vállára édesgesse a fejemet. Talán a legrosszabb döntés lehetett a részemről az, hogy az ő karjaiban vigasztalódtam, és csak még több okot adtam Pamela ostoba feltételezéseinek, de nem akartam, hogy csak emiatt megromoljon a viszonyom valakivel. Nyilván nem láttam bele a vámpír fejébe, nem tudhattam mit miért csinál, de szerettem volna annyira naiv maradni, hogy elhiggyem, viszonozza a baráti érzelmeimet.
 - Na, ne sírjon a szád Babám, fontosabb dolgaink is vannak, mint ostoba pletykákon aggódni! - megveregette a vállamat, majd felsegített a padról.
 - Miért, tudod miféle pletykák szállnak? - kérdőn néztem rá, miközben elfogadtam a segítő kezet, majd megigazítottam a felgyűrődött ejtett vállú ingemet.
 - Ugyan, honnan tudnám? De nem kell sok ész, hogy kitaláljam. - rám kacsintott, és felkínálva a karját sétára invitált vissza az épületbe. Elhittem, hogy nem zavarta túlságosan, elvégre is a hírén szinte csak javít az, hogy egyre többen táplálnak felé romantikus érzelmeket. De engem mocskosul feszélyezett ez az egész. De egy egyszerű "ne foglalkozz vele" kijelentésnél többre nem igazán számítottam, így nem is firtattam tovább. Kanyargó díszes folyosókon, és aranyozott lépcsőkön vezetett át, mindenféle butaságról magyarázva, amiknek talán lényege sem volt, csupán csak a csendet akarta eltűntetni, vagy a figyelmemet elterelni arról, hogy én éppen sajnálom magamat, őszintén fogalmam sincs, jobban érdekelt volna az, hogy hova megyünk.
 Végül aztán egy hatalmas és nehéz két szárnyas ajtó előtt álltunk meg. Egyszerűbb díszítése volt, mint bármi másnak a Keleti menedéken, látszott rajta, hogy inkább a jól zárhatóság volt itt a cél, és azt próbálták esztétikusan megoldani. Valkyon és egy nagydarab ogre várt minket ott. Ha buta lettem volna, talán azt hittem volna, hogy Jamon jelent meg, de mivel nem voltam az, így egyértelmű volt a különbség. Apró fonott fekete haja volt, és picike kecske szakálla, de a hátán neki is ott díszelgett a szikrázógárda címerével ellátott hatalmas csatabárd. Nem lepett meg, hogy Valkyon halvány mosollyal az arcán jóízűen társalgott vele az ogrék nyelvén. Ezarel mesélte, hogy a férfi mindig is jobban érezte magát ezeknek a teremtményeknek a társaságában. Mikor megpillantottak minket, a vezető arcáról eltűnt a mosoly, és megköszörülve a torkát igyekezett visszatérni ahhoz a hangszínhez, amivel könnyebben beszéli a közös nyelvet. Az ogrék nyelvét ugyan is csak nagyon mély hangszínen lehet megfelelően beszélni, és azért nem tudja Jamon sem normálisan használni a közös nyelvet, mert a hangképzés nem úgy fejlődött ki ezeknek a monstrumoknak a szervezetében, hogy kompatibilis legyen a legtöbb nyelvvel.
 - Szervusz Qiang, régen találkoztunk! - Nevra mosolyogva köszöntötte az ogrét, aki erre csak bólintott egyet, de a szája mintha mosolyra húzódott volna. Nehéz volt ezt megállapítani a jókora agyarai miatt. Én eléggé zavarba jöttem ahhoz, hogy nem igazán tudjam, mit csináljam. Amúgy sem értettem, minek kellett engem iderángatni. Közben Qiang kinyitotta az ajtót a nyakában lógó kulccsal, és betessékelt minket a hatalmas terembe, ami éppen ugyan olyan volt, mint az otthoni Kristályterem, csak épp piros-aranyban, sokkal jobban kidíszítve és Kristály nélkül. Ismét le voltam nyűgözve a belsőépítészeti munkák láttán, de most nem sok időm volt gyönyörködni. A teremben már vártak ránk, a Kristály helyén, középen elhelyezkedő kerek asztalnál kellett helyet foglalnunk, az itteni vezetőkkel. Igaz, még mindig nem volt teljesen tiszta a kép, de már kezdtem érteni, mi is történhet. Legalább is, azt sejtettem, hogy valami fontos dologról fogunk tanácskozni.
 - Köszöntök minden jelenlévőt! - egy öreg, ősz férfi állt fel, ahogy mi leültünk. Aranyszínű férfi kimonót viselt, vörös sárkány hímzéssel. - Jobban örültem volna kedves barátaink látogatásának, ha nem hivatalos ügyben érkeztek volna, de sajnos nem mi alakítjuk a sorsot. Viszont szívem külön örvend annak, hogy így legalább megismerhetem világunk újdonsült tagját, kit Miiko küldött maga helyett! - a levegő is megállt bennem, ahogy ezt kimondta. Legszívesebben eltűntem volna, nem akartam megint a figyelem középpontjában lenni. Ezzel a feleslegesen rám aggatott ranggal most rengeteg felelősséget tett a vállamra, és elvárásokat, amiknek kötelességem megfelelni. Nem vagyok sem Miiko helyettese, sem a Szikrázó gárda tagja, sem Az Emberlány.
 Nevra és Valkyon egyszerre böktek oldalba, jelezvén, hogy illene lereagálnom a bácsit. Zavaromban megigazítottam kissé szétesett kontyomat, és megköszörültem a torkomat.
 - Köszönöm a megtisztelő figyelmet és a befogadást! - egy mosolyt erőltettem az arcomra, és az ujjaimat összekulcsoltam az asztallapján, hátha akkor nem annyira feltűnő, mennyire remegek. Az öreg elmosolyodott, és helyet foglalt. Őszintén nem igazán értettem, hogy miről tárgyaltak pontosan ezek után. Olyan történelmi eseményeket, uralkodókat és régelmúlt királyságokat emlegettek, amiket én nem ismerhettem, egyedül akkor ért valamit az ott létem, miután felhangzott Ashkore neve. Kérdéseket tettek fel nekem, amikre esküdnöm kellett, hogy az igazat felelem. Rosszul éreztem magamat, pláne, amikor az érkezésem éjszakája is szóba került...
 - Sajnáljuk a tolakodást, de kötelességünk felfrissíteni a régi emlékeket. - ez nem emlék volt, hanem a rémálom. A gyomrom forgott, és úgy éreztem elhányom magamat. Az asztal alatt a ruhámat markoltam, és ráharaptam a nyelvemre. Szerettem volna, ha valaki megüt, vagy valahogy visszarángat engem a valóságba, de a lelkemig hatoló tekinteteken kívül semmit nem kaptam.
 - Részletes jelentést adtunk mind arról az estéről, és Amethis emlékei is fel lettek jegyezve. A legnagyobb tisztelettel Főnix Uram, de nem értem, mi szükség van most erre. - meglepett Valkyon felszólalása, tőle számítottam a legkevésbé erre. Megmentett ezzel a kis jelenettel, sokkal könnyebb volt levegőt vennem úgy, hogy már nem én voltam a figyelem középpontjában.
 - Valkyon, kedves barátom - az idős vezető már nem mosolygott, de ennek ellenére nem tűnt idegesnek - örülök, hogy ennyire fontos számodra a kis tündérünk állapota, de ez egy tényleg szükséges információ. Úgy véljük, elég idő telt el azóta az éjszaka óta, hogy a sokk elmúljon, és így valószínűbbnek tartjuk, hogy több részletet is megtudhatunk. - akármennyire nem akartam még mindig beszélni arról az éjszakáról, el kellett ismernem, hogy igaza van. Meg fogtam Valkyon kezét az asztal alatt, és elkezdtem beszélni.

 Hosszú ideig tartott a kihallgatásom, a nap már lemenőben volt mire kiszabadultam abból a kényelmetlen szituációból. Mindhárman idegesen léptünk ki a menedék kertjébe. A kivezető úton a két vezető először csak halkan, majd egyre hangosabban háborgott azon, hogy az itteni vezetőség megpróbálta úgy beállítani a történteket, mintha a Központi Menedék nem lenne alkalmas a Kristály őrzésére. Nevra hamar el is tűnt mellőlünk, mondván megy, és levezeti a feszültséget. Mi ketten Valkyonnal pedig leheveredtünk a puha fűbe egy távolibb szegletébe az udvarnak.
 - Jól vagy Thisa? - ezen az utazáson Valkyon egyre nagyobb meglepetéseket okozott nekem, ahogy szépen lassan nyílt felém. Talán az lehetett a miértje, hogy ez volt az első közös "küldetésünk", és rá voltunk valamennyire kényszerülve egymás társaságára, jobban, mint az elmúlt kilenc hónapban bármikor.
 - Rosszul esett ez az egész faggatás, de ha ez segít valamiben, akkor nem bánom. - felsóhajtottam. Másra sem vágytam, mint hogy lefürödhessek jó forró vízben, és aludhassak. De mind a ketten tudtuk, hogy Nevra stressz levezetése abban merült ki, hogy szeretkezik egyet valakivel. Nem kell sokat gondolkodni azon, hogy rájöjjünk ki is az aktuális áldozata, és hogy ennek hol is van a helyszíne. - De ne is beszéljünk erről, épp elég idő el lett már ma pazarolva. - megdörzsöltem a szemeimet, és igyekeztem nem ásítani. Nem mintha Valkyont különösebben győzködni kellett volna az energia szintemről, inkább csak magam miatt akartam húzni az időt, hogy minél később kerüljek szembe azzal a problémával, hogy a Pamelával közös szobánkban valószínűleg szenvedélyes ágyjelenetek zajlanak.
 - Leiftan hiányzik? - éles téma váltás volt ez, de nem éreztem gúnyt a hangjából. Meghát, tőle nem kellett félnem, hogy elpletykálja valakinek. - Sok időt töltesz vele már az első heted óta. Gondolom elég... bensőséges a viszonyotok.
 - Nem vagyunk együtt, ha erre célozgatsz. Csupán csak úgy érzem, ő az, aki a legjobban megért itt. - elmosolyodtam a gondolatra, mennyi éjszakát töltöttünk a holdfényben sétálva. Ő tényleg meghallgatta minden búbajomat, ő volt az én biztos pontom Eldaryában.
 Valkyon csak hümmögött rá. Nem tudtam eldönteni se azt, hogy őt ez most zavarja e, sem pedig azt, hogy firtassam e a dolgot, vagy nem. Féltem, hogy valami olyasmibe csap át a beszélgetés, ami elrontja a kapcsolatunkat, akár még jobban is, mint az ő szinte állandó közönye. Így hát én is csendben maradtam. Ami amúgy nem a legjobb döntés volt részemről, hiszen a hallgatásunk egy idő után oly kínossá vált, hogy a férfi - aki amúgy szerette az ilyen nyugodt pillanatokat, mint amilyennek ez is indult – elkezdett feltápászkodni.
 - Álmos vagy? - felkönyököltem fektemben. Nagyon nem szerettem volna egyedül maradni, de még sem kérhettem tőle, hogy maradjon, elvégre is, múlt éjjel nem aludhatott túl sokat.
 - Mondhatni, de inkább előbb eszek valamit. Te nem jössz? - átmozgatta a tagjait, amik az egész délutános üléstől elgémberedhettek, valószínűleg az ő testének ezután jobban esett volna egy séta, mint a pihengetés a fűben.
 - Nem késtünk még le a vacsoráról? - nem tudtam, hogy az itteni szakács milyen lehet, de a miénkből kiindulva, nem hiszem, hogy örült volna két kései vendégnek.
 - Dehogy, annyira késő még nincsen. Meg amúgy is, vendégek vagyunk, akik nem önhibájukból nem értek volna oda késve, ha jobban elhúzzák. Na, gyere már, tudom, hogy ebédnél nem ettél túl sokat.