Catching Sunshine

6. lövés

A férfival folytatott szemmel verésem ügynököm figyelmét sem kerülte el, halkan, mély hangon felnevetett, bár a jókedv hiányzott belőle. Inkább mintha újra tudatosította volna magában, hogy a lélektársa tényleg érzelmek nélkül képes gyilkolni. Nem mintha egy pincért bármi hasonló fenyegetett volna, ha csak nem volt titokban mondjuk drogbáró, aki keresztbe tett a főnökömnek.

- Nos, most mihez kezdjünk? – emelte szájához a whiskys poharát néhány perccel később.

- Hogy érted?

- Abból, ahogy végigpásztázod a helyiséget minden második percben, arra következtetek, hogy a célpontod még nem érkezett meg, tehát még nem öltél meg senkit. – Igyekeztem leplezni a zavarom, amiért minden apróság feltűnt neki, ezekből pedig hibátlan elemzést készített. De ahogy önkéntelen reflexből beharaptam az alsó ajkamat, szája elégedett mosolyra húzódott, mikor észrevette, hogy elárultam magam. – Azon tűnődöm – folytatta a kis közjáték után -, mit is kezdjek a jelenlegi helyzettel. Akadályozzam meg a bevetésed? Essünk egymásnak itt és most, hogy lássuk, melyikünk lesz a győztes? Mi a véleményed? – Ő is előredőlt, kezét az enyémek mellé fektette, arca olyan közel volt az enyémhez, hogy éreztem a testéből áradó hőt és az illatát.

- Nem hinném, hogy ez jól ötlet lenne – jegyeztem meg, közben némán szidtam magam, amiért a hangom a borzongató közelség miatt rekedtessé vált.

- Nem? – billentette oldalra a fejét.

- A-a. Biztos nem örülnének neki, ha esetleg meglőnélek.

- Meglőnéd a lélektársadat? Képes lennél rá? – nevetett fel kétkedve.

- Fogalmad sincs, mit jelent számomra a munkám. Vagy, hogy milyen következményekkel jár, ha nem hajtom végre. Ha nagyon messzire merészkednél, nem vetemednék vissza egy aprócska golyótól...

Fogalmam sincs, meddig néztünk farkasszemet egymással, mindössze néhány másodpercig, esetleg hosszú percekig. De ez idő alatt, míg az arcára kiült merev maszkja, viharszürke szemében örvényként kavarogtak a különféle érzelmek: hitetlenség, düh, kíváncsiság, büszkeség, csodálkozás. Nem kellett se hangosan, se telepatikusan kimondania, tudtam, mire gondol: egyikünk sem ilyennek képzelte a kapcsolatát a lélektársával.

Persze, Victor nem tudhatta, mivel jár az egy végrehajtónak, ha nem teljesíti a küldetését. Őket maximum lefokozzák vagy kirúgják a Szövetségi Nyomozóirodából, azonban az Alvilágban egy bűnöző olyan, mint egy elem. Ha a készülék már nem működik megfelelően, egyszerűen csak újat vesznek, az elhasználtat pedig eltüntetik örökre. Vannak köztünk erősebbek és gyengébbek, de még a legerősebb harcos is pótolható, ha úgy hozza az élet. Nemegyszer láttam már ilyet. És azok után, hogy valakit, aki mulasztott, saját kezűleg kellett megkínoznom, majd megölnöm, arról is megbizonyosodtam, hogy akármi is történjen, én nem akarok ilyen sorsra jutni. Akkor már inkább lőjenek agyon egy bevetésen... Vagy dögöljek meg valami rejtélyes módon egy koszos cellában, mert egy rakat zsarunak sikerült elfognia. A célpont elvesztésével járó következményeknél még az is jobb lehetett.

- Táncoljunk! – A körém gyűlt, fojtogató, szurokfekete aura azonnal semmivé foszlott, mikor lélektársam hangja behatolt a tudatomba. Egyszerre szólított meg hangosan és telepatikusan is, ami arra engedett következtetni, hogy már egy ideje megpróbálta magára vonni a figyelmem.

Felkaptam a fejem az ismerős, lassú, mégis markáns ritmusú zenére, amibe az élőzenekar belekezdett. Mindegyik fontos hangszer a helyén volt: zongora, nagybőgő, hegedű, cselló, gitár, sőt még egy harmonikára emlékeztető, billentyűs hangszert, a bandoneónt is elővarázsoltak. A szenvedély, a vágyak, valamint a pontosság és a fegyelem különös, mégis egymást tökéletesen kiegészítő elegye keveredett egy pillanat alatt, tökéletes harmóniát varázsolva a táncparkettre. Ezek az ellentétes érzelmek magukkal sodortak abba a világba, ahol a gyökereim rejtőztek.