Fandom Imagines

Dylan O'Brien

Telefoncsörgés... üzenet... telefoncsörgés... csend... üzenet... csend... még több csend... kopogtatás... telefoncsörgés... kopogtatás... dörömbölés...

- Kate! Kate minden rendben?

Így kezdődött a szombat reggelem.

- Kate! Nyisd már ki ezt a hülye ajtót!

Nem akartam kinyitni. Semmi kedvem sem volt senkihez. Egy nagy rakás katasztrófának éreztem magam, és fogalmam sem volt mit kezdjek magammal. De azt az egyet tudtam, hogy most nem akarok társaságot.

- Menj el! - kiáltottam ki Dylannek. 

- Azt várhatod! - kiabált vissza. - Most azonnal kinyitod ezt az ajtót, vagy eskü én magam fogom betörni!

Tudtam hogy nem viccel. Kivételesen. Teljesen ki lehetett venni a hangjából a dühöt, az elszántságot és az aggódást. Szóval mielőtt még új ajtót kellett volna beszereltetnem, inkább kimásztam a jó meleg plédem alól és ajtót nyitottam türelmetlen barátomnak.

Mindenek előtt tisztázzuk, hogy nem olyan barát, csak ilyen haver barát, akivel jól ellehet lenni, és sok mindenről el lehet beszélgetni, meg akivel valószínű kölcsönösen vonzódunk egymáshoz, de ezt konkrétan egyikünk se vallja be.  Így állunk mi pontosan Dylannal. Habár csak pár hete találkoztunk, mégis olyan, mintha évek óta ismernénk egymást.

- Mit akarsz? - vágtam ki az ajtót, mire ijedtében hátraugrott.

- Ugyan mit akarhatnék, mikor egész reggel próbáltalak elérni, de te nem vagy hajlandó se visszaírni, se felvenni a telefont! Sőt, ajtót sem akartál nyitni. 

- Most mégis megtettem - feleltem kedvtelenül.

- Mert nem akarsz pénzt kiadni ajtójavításra csak azért - vágta vissza csípőből. Nincs mit tenni, túl jól ismer.

- Gyere be - sóhajtottam.

- Azért picit több lelkesedéssel ha kérhetem - forgatta meg a szemeit, majd engem kikerülve belépett az előszobába. - Aludtál még amúgy?

- Nem, csak nem volt kedvem kikelni az ágyból, de amúgy már órák óta fent vagyok.

- Van valami baj esetleg? Vagy nem érzed jól magad? - kérdezte aggódóan.

- Csak szimplán nincs kedvem semmihez - panaszoltam, majd levágtam magam a kanapéra. - Még létezni sem!

Leült mellém a kanapéra és magához húzott egy jó szoros ölelésbe. Már önmagában a gesztus is szívmelengető volt, pláne így, hogy Dylan csinálta. Éreztem leheletét a fülemen, valamint ahogy a hátamat simogatja a kezével. Lehet nem is olyan baj, hogy nem vagyok most egyedül.

- Mit szeretnél mit csináljunk? - kérdeztem.

- Dönts te - kacsintott rám. Na már most ez az egy kacsintás is elég volt ahhoz, hogy én fülig elpiruljak. De nem ám olyan szépen, mint a filmekben, hanem olyan rendesen paradicsom pirosra. Ez nem tudta elkerülni Dylan figyelmét sem, ugyanis egy egészen halk kuncogást biztos vagyok benne, hogy hallottam irányából.

- Nézzünk akkor filmet, ha már rám hagytad a választást - mosolyogtam sejtelmesen. - Mondjuk legyen aaaaa - folytattam ahogy felnyitottam a laptopom tetejét. - Meg is van!

- Na és mi az? - próbált rálesni a monitorra, de elfordítottam előle.

- A Karib-tenger kalózai - néztem rá csillogó szemekkel.

- Nem láttad még elégszer? - kérdezte nyafogva.

- Ezt nem lehet elégszer látni! - vágtam rá felháborodottan. - És az ötödik részt még amúgy se nézted meg velem még egyszer sem!

- Rendben, megnézem veled - egyezett bele, de a szemében valami furcsa fényt láttam megvillanni. - De csak egy feltétellel - egy féloldalas mosolyra húzta a száját, mire én rögtön elolvadtam. 

- Mi lenne az az egy feltétel Mr. O'Brien? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel, majd most már teljes egészében felé fordultam.

Választ nem kaptam, de másodperceken belül lecsapott ajkaimra. Azaz csak majdnem, mivel egy leheletnyivel az előtt, hogy a szánk össze ért volna, hirtelen megállt, mintha csak elbizonytalanodott volna a tettében. Tekintete fel le cikázott a szemeim és a szám közt, mire egy apró bólintással jeleztem, hogy nincs ellenemre a terve. Mindez csupán egy pillanat töredéke volt, és újult lendülettel csókolt meg. 

Miután nem sokkal később elváltunk egymástól, percekig csak néztünk egymásra és úgy vigyorogtunk, mint akiknek elmentek otthonról.

Pár perc múlva én hajoltam közelebb hozzá és húztam megint egy csókba, ami most sokkal szenvedélyesebbre sikeredett, mint az előző.

- Talán most már nem ártana elkezdenünk a filmet - mosolygott rám.

Bólintottam és elindítottam a filmet. Magamra rántottam újfent a plédemet, majd odabújtam Dylanhez. Fejemet a mellkasára hajtva, keze vállamon, teljes idilli hangulatba kezdtünk bele a filmbe.

Itt is lenne az első része ennek a kis oneshotos könyvnek! Esetleges kéréseket/kívánságokat még mindig fogadok, szóval bátran írjon bárki, akinek bármi óhaja, sóhaja van.

F.I.