Lélektársak ff

Part 1

Anyám már háromszor kopogtatott a bezárt ajtómon, hogy haladjak mert lekésem a vonatot. Feleslegesen mondogatta folyton, habár ő ezt nem tudhatta.

-Nyugi! Sietek! - kiáltottam ki neki.

- Mennem kell dolgozni, többet nem szólok rád!

-Menj csak, már csak a füzetem keresem, mindjárt meg lesz.

- Rendben. -sóhajtott. Már hozzászokott ahhoz, hogy reggelente nem nagyon nyilvánulok meg előtte. Azt hiszem kicsit bánja már hogy a fürdőnk egyik ajtaja az én szobámból nyílik, a másik pedig a folyosóról, ezért már amiatt se jövök ki a szobából reggel, hogy fürdeni menjek, csak átmegyek a szomszédba, ha már van közös ajtóm a fürdővel. Mondjuk ez csak részben van a néhai antiszociális megnyilvánulásom miatt. Igazából, még az gimi elején fedeztem fel egy képességet magamban. Képes vagyok teleportálni, ami gyakorlatilag olyan érzés mintha külön választanám mindegyik sejtemet, aztán tovavinném őket ahová akarom. Kicsit furcsa érzés, mégis, mióta rájöttem hogyan kell, folyamatosan mintha egyszerre töltene fel energiával és fárasztana le. Reggelente ez mindig felfrissít, és így sokkal gyorsabban tudok megtenni távokat, még ha csak a szobámon belül is. Persze mint mindennek, ennek is vannak hátulütői. Például olyan helyre nem tudok teleportálni, ahol még nem jártam. Ez igazából azért van így mert elég kockázatos lenne, ha mondjuk belebaszódnék egy falba. Erre akkor eszméltem rá mikor a kedvenc plüssömet elteleportáltam. Akkor még nem tudtam hova, aztán pár nappal később láttam kilógni a kutyus mancsát a földből a kertünkben. Azóta rengeteget gyakoroltam, sokkal könnyebb kisebb helységekben teleportálni, de amikor nagyobb távot kell tennem, már azért fárasztóbb. Minél messzebb van annál több energia kell. Viszont a szüleimnek nem árulhattam el. Mikor szuperképességekről kérdeztem őket, hosszas véleményük alapján rájöttem, hogy azért nem örülnének neki annyira, mint én. Nyugodtan rendezgettem magam, igazából még nagyban sminkeltem, sehol nem voltam, viszont ráértem. A vonaton, amivel a szüleim tudta szerint megyek egyetemre minden nap, valójában csak kétszer voltam. Egyszer mikor a felvételi volt, meg egyszer mikor anyával jöttem haza, mert be kellett mennie az általam betört ablak, valamint a szintén általam betört orr miatt. Egyébként mire egyetemre mentem a képességemet már kitanultam, alig 4 év alatt. Ezért is volt kevés barátom és hitte a családom, hogy antiszociális vagyok, de tévedés, igazából voltak barátaim, csakhogy általában velük este találkoztam, mikor a szüleim otthon voltak, ugyanis amikor épp dolgoztak, akkor a képességem határait feszegettem. Egyrészt ezt csak akkor tehettem meg ha sehol nem voltak jelen a házban, ugyanis eleinte előfordult, hogy más helyre érkeztem, ha ott lettek volna akár az orruk elé, vagy rosszabb esetben egyenesen beléjük. Másrészt pedig többször előfordult, hogy túl messzire mentem és elájultam a kimerültségtől, valamint az is előfordul régen, hogy egy-egy plüss darabkái szétszóródtak, nem csak a házban, de még az utcán, sőt, a sulim folyosóján is találtam belőle darabkákat. Igazából az is lehet, hogy Barcelonában is megjelent egy testrésze, mivel egyszert ott nyaraltunk, ráadásul a valentin napi macim orra, egyik szeme és a lábai sehol nem jelentek meg ahol jártam. Habár az is lehet, hogy feltakarították, betudva valami másnak. Minden esetre sajnálom, ha valaki hazaérve a hajában talált egy adag pamacsot vagy egy szemet. Persze volt bennem egy érzés is, hogy mi van, ha esetleg valakinek a légcsövébe vagy gyomrába ment, de valami megmagyarázhatatlan módon később rájöttem, hogy hívjam úgymond vissza őket, és így biztos voltam benne, hogy senkiben nem okoztam kárt, legalábbis semmi nyoma nem volt a darabkákon, sőt, sikeresen vissza is állítottam az eredeti állapotába. Később rájöttem, hogy csak a képességem által elrontott dolgokat tudom helyrehozni mindezzel, kár azokért a vázákért, amiken próbálkoztam. Egy órával később, miután anyu elment, elteleportáltam az egyetem melletti lakatlan házba. Az egész tiszta kosz és por, és valahányszor megérkeztem hatalmas porréteg került rám, ezért a legkisebb helységét kitakarítottam, a többi pedig már sima ügy volt. Aztán elsétáltam a szomszéd utcába és ott is voltam az egyetemen. Nem is értem miért szenved mindenki órákat a vonattal. És 5 perc alatt megérkeztem. Mondhatnám, hogy 9. óta sose kések, de ez még így sem igaz. Mindig figyeltem, hogy senki ne lásson meg, nehogy híre menjen és egy kis csodabogár legyek a sajtó kedvenc eledeleként. Biztos voltam benne, hogy nem csak én vagyok képes ilyesmire, valószínűleg más is tud teleportálni, vagy valami más lehetetlen dolgot csinálni. Ebben biztos voltam, de nem állhatok oda random emberekhez, hogy figyu neked nincs valami fura képességed? Szóval csak éltem az életem, spóroltam a vonattal, az időmmel, aludtam amíg tudtam, kiszöktem éjjelente és próbáltam nem becsábulni, hogy felelőtlenül használjam mindezt. Sosem loptam, vagy hencegtem vele, és nem is ijesztgettem vele másokat. Mindent megtettem, hogy senki ne tudjon róla. Jól esett, hogy van egy titkom, amiről senki se tud, főleg amiatt, mert sose tudtam igazán titkot tartani, ha valakivel jóban voltam, az már a fél életemről tudott, de erről senki.