Breathe (Dramione Fanfiction )

XVIII. What Other People Say

A valóság néha teljesen eltorzul a szemeink előtt, mintha egy törött tükörben szemlélnénk magunkat és csak azokat a csúnya részleteket látnánk, amelyek kiemelődnek sebesült állapotunkban. Olyankor nem vesszük észre a napfényt a háttérben, a reményeket és a saját belülről érkező szépségünket.

Közismert, barna hajú, griffendéles boszorkányunk magába zárkózva keringett a folyosón, de valahányszor barátaiba ütközött úgy tett, mintha minden rendben volna. Az arcán egy széles, valamint igen hamis mosoly és vidámság jelent meg. Mindenáron el akarta kerülni, hogy leleplezzék, majd az egészet Dracora kenjék. Akármennyire is sértetten gondolt a fiúra, egyáltalán nem kívánta, hogy az összes griffendéles rajta köszörülje a nyelvét. A könyveit a táskájába seperte és elindult kifelé a teremből, de legnagyobb keservére Luna csatlakozott hozzá. A szőke lány mosolyogva tipegett mellette.

– Hermione meg szeretnélek hívni az esküvőmre! – ragyogta álmodozó tekintettel. – Júniusban lesz. Itt a meghívó, tessék!

Azzal a griffendéles kezébe nyomta a papírt, amely úgy sziporkázott, hogy nehezen lehetett csak kibogarászni a betűket és csupán az érintéstől az ujjára ragadt a kék csillámpor. Mione elmosolyodott, melegen megköszönte a kedvességet, de Luna folytatta a mesélést. – Szeretném, ha a vendégeim minél színesebb ruhákban jönnének, szóval valami élénket válassz!

– Persze – nevetett ezúttal már kicsit őszintébben a barna hajú.

Luna megérezte azonban, hogy barátnője nincsen teljesen rendben. Valamiért az energiaváltozásokra könnyen rátapintott. – Tudom, hogy most el vagy keseredve, de hidd el jobb lesz.

Hermione szemöldöke az égbe szökött, miközben a hollóhátas lányt nézte, de az kedvesen intett egyet és Neville felé szökdécselt, otthagyva őt teljesen tanácstalanul. Mégis honnan tudhatta? Mione fáradtan megrázta a fejét, hogy elűzze a gyanúit, majd magabiztosan menetelt a nagyterem felé, hogy megegye az ebédjét. A szeme persze rögtön a mardekárosokat kereste, de csak Blaise-t látta a hugrabugos csapatánál ücsörögni. Éppen hevesen gesztikulálva valami hihetetlen történetet adott elő, amely rögtön szemforgatásra késztette Hermione-t. Feladta a szőke srácért és megtalálásáért folytatott harcot, úgy látta a leghelyesebb hagynia, hogy megküzdjenek érte. Ha ennyi sincs a dologban, akkor sose érte meg. Szeretett biztos lenni, és sajnos ezt mindenkitől elvárta.

Eközben Pansy Parkinson a könyveit átkarolva sietett a folyosón, ugyanis roppantul megéhezett. Azonban megtorpanásra késztette a szemei elé tárulkozó jelenet. Az egyik sarokban Theo Nott és Amber úgy csókolóztak, mintha képtelenek lennének elszakadni egymástól. Egy nagyot nyelt, megfordult, nem is figyelve arra, hogy merre megy. A földet mustrálta miközben majdnem fellökött egy hollóhátast. A magas lány dühösen horkantott, és a szerencsétlenségéről motyogott valamit, de Pansy továbbra se vett tudomást környezetéről. Csak akkor eszmélt fel, amikor egy kéz erősen megragadta a karját és magával húzta az egyik elhagyatott folyosóra, amelyet ilyenkor szerencsésen elkerültek az ételre vágyó diákok.

– Most mondom, hogy nem agyalhatsz ezen! – mutatott rá fenyegetően Ron Weasley az ujjával. Pansy, aki hosszú copfban hordta aznap a haját teljesen elsápadt. Nem bánta Nott és Amber kapcsolatát, egyszerűen megalázónak érezte, ahogy viccet csináltak belőle mindenki előtt.

– Nem tudok! – fakadt ki hisztizve. – Rajtam fog röhögni egész Roxfort!

A vörös megrázta a fejét és átkarolta a lányt, majd megveregette a vállát. Kapcsolatuk az utóbbi időben a karácsonyi levél után sokkal közvetlenebbé vált. Számíthattak egymásra, és ezen már nem volt mit szégyellni. – Dehogy fog! Már nem azért, de te nem csaltál meg senkit.