Az örök határsértő

1. fejezet - A távolság 1565 kilométer

Moszkvával talán rossz döntést hoztam volna, én viszont egyre inkább elkeseredtem.

– Meggondolom, Faludi elvtárs – hebegtem.

– Legyen, Marnyik elvtársnő – hagyta rám az intézetigazgató. – Még van pár hete, mielőtt lejár a határidő. Keressen meg, ha döntött, rendben?

– Mindenképpen, elvtárs – szökkentem talpra, a levelet a táskámba gyűrtem.

Vert seregként kullogtam végig a folyosón, lépteim legyőzötten koppantak a magas és hideg falak között. A lámpák fénye bántotta a szemem, a táska pántja vállamba vájt kabátomon át. Mindenemet nehéznek éreztem, nem is igazán a félévkezdés fáradalmaitól, inkább az elkeseredettségtől, rettenetesen fájt az elutasítás. Hiányzott Vaszilij, és haragudtam az egész világra, hogy legfeljebb telefonon panaszolhattam el neki bánatom, nem érezhettem óvó ölelését.

A súlyos ajtó majdnem elsodort, amikor kiléptem az utcára. Szürke és nyirkos tél végi este volt, a nedves aszfaltról visszaverődött az esti város narancssárga tükörképe. Havas eső szemerkélt, arcomat csipkedte. Behúztam nyakam, és előbányásztam kabátom zsebéből sapkámat, fejembe húztam. A járda szélére húzódtam, bosszúsan túrtam fel táskám, a cigarettát kerestem, amit Vaszilij küldött nekem. Az egyik zsebből került elő a megviselt doboz, kivettem egy szálat, és rágyújtottam, beszívtam a keserű dohányt, ami Vaszilij csókjára emlékeztetett. Ritkán dohányoztam, mert Vaszilij mindig rengeteg győzködés és vita árán volt hajlandó nekem küldeni abból a cigarettából, amit ő szívott, pontosan ezért megválogattam, mikor gyújtottam rá. Aznap azonban szükségem volt a megnyugvásra, amit a cigaretta nyújtott nekem, miközben rosszkedvűen az Astoria irányába baktattam.

Egy villamos csikorgott el a Dimitrov tér* felé, teli volt kapaszkodó, kabátos emberekkel, és a puszta gondolattól is hányingerem támadt, hogy hamarosan nekem is a buszon kell nyomorognom a többi emberrel. Szerettem Budapestet, mindössze a tömeget tűrtem nehezen, hiába éltem közel két éve a városban. Lelassítottam lépteimet, elgondolkodva szívtam az utolsókat a cigarettából, majd egy utamba akadó kuka hamusába nyomtam a csikket. Láttam közeledni a buszt, már messziről feltűnt, hogy sokan utaztak rajta.

Nem ártana egy kis séta – győztem meg magam, és hátat fordítottam a megállónak. Zsebre tett kezekkel, nyelvemen a dohány ízével bandukoltam hazafelé. Nem éltem messze, körülbelül húsz perc sétára, a József körút mögött laktam Imrével és Katkával egy bérlakásban. Nem volt túl elegáns környék, a házak falát elcsúfító lövésnyomok elég nyomasztó hangulatot kölcsönöztek neki, ott reszketett még az ellenforradalom levert dühe a szűk utcákon. De legalább közel helyezkedett el az egyetemhez és a belvároshoz.

Én magam nem rajongtam túlzottan az ötletért, hogy bátyámmal éljek, az első évben még kollégiumban laktam, ami nem volt túl kényelmes, izgalmas viszont annál inkább. Na, meg olcsó is, és némi támogatást is kaptam rá. Egészen szerettem a kollégiumot; a két szobatársammal jól kijöttünk, néha főzögettünk a folyosó végén lévő konyhában, vagy egymásnak panaszkodtunk a tanulnivalóról. Egy héten egyszer telefonáltam Vaszilijnak a postáról, írtam is neki, küldtem képeslapokat. Sosem panaszkodtam a kollégiumra, neki mégsem tetszett, hogy ott éltem.

Már amikor felvettek Budapestre, akkor sem helyeselte, és kitartóan érvelt amellett, hadd béreljen ki nekem ő egy lakást.

– Kifizetek mindent – jelentette ki. – Neked semmire sem lenne gondod, édes Magda, csak a tanulásra.

– Nem engedhetem, hogy ennyit költs rám – tiltakoztam.

– Mire költsem a pénzemet, ha nem rád? – tette fel a kézenfekvő kérdést. – A vőlegényed vagyok, gondoskodnom kell rólad. Nem szeretném, ha bármiben is hiányt szenvednél.