Szeretni akarlak! | ✓

| 𝟕.𝐅𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭 |

***

Az éljenző tömeg olyan zavarba hozta Bodzát, hogy muszáj volt bemennünk a szobába. Ujjaink olyan szorosan fonódtak egymás köré, hogy teljesen elfehéredtek, mégsem engedtünk a szorításon. A nappaliba érve egy pillanatig hezitálok, aztán a kanapéhoz vezetem Bodzát. Leülök és valószínűleg tagadhatatlan boldogsággal a szemeimben felnézek az előttem álló lányra. Továbbra is kéz a kézben vagyunk. Tekintete az ujjainkra esik, majd rám villantja smaragdzöld szemeit. Nem kell gondolkodnom mit látok bennük, mert én is ugyanazt a félelmet érzem, amit ő is. Egyszer már megpróbáltuk, és el is szúrtuk. Miben lesz más a mostani alkalom? Mi a garancia arra, hogy nem rontjuk el újra ugyanúgy, vagy akár máshogy? Semmi. Nincs garancia, csak az a pislákoló bizalom, ami épphogy összeköt még minket. Valaha egy erdőtűznyi lángcsóva lángolt közöttünk, feltétel nélküli bizalomban égtünk egymás iránt. Az ismeretségünk elején Bodza ki is mondta, hogy a bizalmat többre tartja a szeretetnél, és azt mondta bízik bennem. Elhittem neki, mégis elbuktam. Bízott bennem, de az nem volt elég egy kapcsolathoz szerelem nélkül.

Most mégis képesnek érzem magam arra, hogy újra a kezébe adjam a szívem, azt az ütött-kopott, vérző valamit, amit egyszer már darabokra tört. Megint a kezébe adom azt a hatalmat, hogy játszadozhasson velem. És, hogy miért? Azért, mert a szemeinkből összefonódó félelem mögött olyan megkönnyebbülés kukucskál, amit utoljára egy drogfüggő szemében láthattam, aki megszökött az elvonóról és végre újra anyaghoz jutott. Az, ahogy a bőrünk újra egymáshoz ér, feloldotta azt a bénultságot, ami két éve fogva tart.

- Holnap. – csak ennyit mondok a szemeibe nézve, amilyen mélyen csak tudok.

Nem bólint, és más jelét sem adja a beleegyezésének, egy pillanatra azt hiszem elengedi a kezem, amitől megijedek, de aztán csak leül mellém. Mikor újra a szemébe nézek, látom, hogy elrejtette előlem és maga elől is a kételyeit, de tudom, hogy ez csak ma estig fog tartani, mert holnap mindent meg kell majd beszélnünk. Nem bánom, hisz nekem is van egy csomó kérdésem, de kicsit tartok a beszélgetés Ivonnt érintő részétől.

- Akkor ne tűnj el. – szólal meg komolyan, és az előttünk lévő kandallót figyeli. – Újra.

Szíven üt, az utolsó szó, amit hozzáfűz, de megértem. A szakítás után csak egy hétig tudtam őt hibáztatni mindenért, aztán rájöttem, hogy nem csak én sérültem, hanem ő is. Neki is pokoli fájdalmakat okozhatott ez a két év.

- Te se. – ez így volt jogos, így egyenlítettük ki a számláinkat.

Szomorkás mosollyal végre rám néz, majd beleegyezően bólint. Némán figyeljük egymás arcát, a vonásokat, amiket ismerünk, mégis idegennek tűnnek. Kiszúrom rajta az apró változásokat, amiket talán a saját tükörképemen sem tudnék. A haja hosszabb, súrolja a vállát, és világosabb zöld, mint volt. Ez talán a nyári naptól van, de nekem tetszik. A színe így jobban hasonlít a szeméhez. Az arca vékonyabb lett, az arcéle több hangsúlyt nyer most, hófehér bőre ugyanolyan csábító maradt. A tekintetem a nyakára vándorol, a kulcscsontjára, a gyönyörű ruhára, ami a testére simul. Egy ujjával az állam alá nyúl, és felemeli a fejem. Elpirulva keresi a tekintetem, én pedig zavaromban, hogy rajtakapott a bámuláson, megköszörülöm a torkom. Felnevet és a mosoly az ajkain ragad. A hangja betölti a szobát, de a szívem biztosan. Én is elmosolyodok, és követem a tekintetemmel, ahogy feláll és az egyik polchoz sétál. Mikor háttal áll nekem, hátradőlök a kanapé sarkában és kényelmesen elhelyezkedve, oldalra billentett fejjel figyelem mit csinál. A díszeket nézegeti, aztán a válla felett hátrapillant rám, és sunyin mosolyogva másodszorra is rajtakap a bámuláson.

- Nem róhatod fel, hogy ilyen hosszú idő után, újra megnézem magamnak, ami részben az enyém. – vonom fel az egyik szemöldököm, a reakciójára várva. Régen mindig ugrott arra, ha tárgyiasítani próbáltam, pedig ő is tudta, hogy csak élvezem a piszkálását, de nem gondolom komolyan.