Az Alakváltó és a Boszorkánymester

19. fejezet

Emília szája tátva maradt a döbbenettől. Kétségbeesetten nézett apjára. Nem értette, miért beszél így vele. Egyben biztos volt, ha visszamondja a dolgokat, Valéria a számára is kitalál valami büntetést. Muszáj a sarkára állnia.

– De elmegyek, és Bettina is itt marad – mondta határozottan Emília. Könnyek szúrták a szemét, de erőt vett magán.

– Azt mondtam, nem mész sehova!

– Én meg megmondtam, hogy elmegyek! Már nem mondhatom vissza.

Márton fortyogott a dühtől, arca elvörösödött.

A szobaajtón kopogás hallatszott. Bettina résnyire nyitotta azt, majd halkan, kissé remegő hangon megszólalt.

– Emília, kérem. Egy hintó jött önért.

Emília apjára nézett, aki mérgesen, összevont szemöldökkel pillantott vissza rá.

– Nagyot csalódtam benned, Emília. A fél falu rólad pletykál, de te isten tudja, kivel találkozgattál. Most meg kész tények elé állítasz és elmész.

– Sajnálom, apám – mondta őszintén. Behívta Bettinát, hogy bemutassa őket egymásnak.

Emíliának nem volt ideje foglalkozni ezzel a feszült helyzettel, csupán egy bocsánatkérő pillantást vetett a vendégük felé. Átrohant a szobájába, magához vette a csomagját, aztán kisietett a hintóhoz. Korainak érezte az utat, az apjával sem így akarta közölni a dolgokat, de nem volt mit tenni, már megérkeztek érte, mennie kellett.

Egy férfi várta az ajtóban. Azonnal kivette a csomagot kezéből, miközben enyhe grimasszal az arcán végigmérte őt. Emília ekkor eszmélt csak rá, hogy az otthoni ruhájában maradt, ami már eléggé elkoszolódott. Kérni akart egy kis időt, de a férfi már elsietett, egészen a hintóig, amely a kapu előtt állt. Zárt volt és fekete. Ablakain függöny lebegett, ahogy átfújt rajta a szél. Két barna szőrű lovat fogtak be elé. A négyszemélyes kocsiban két nő ült. Emília velük szemben foglalt helyet.

– Bocsássanak meg az öltözékemért, nem volt időm...

– Semmi baj – felelte Valéria. – Útközben lesz időd átöltözni.

Emília csak a hangja alapján ismerte meg a boszorkányt. Végre világosban látta őt; egy középkorú nő volt, aki remekül tartotta magát. Pozsgás arca mellé nagy, sötétbarna szem párosult. Barna haja vörösesen ragyogott a napfényben. Most is fekete ruhát viselt, csipkeberakással díszített darabot. A másik nő egy szolga lehetett az öltözéke alapján, végig a földet nézte. Csak akkor nézett fel és mosolyodott el, mikor róla volt szó, vagy hozzá szóltak.

– Nem korai kicsit ez az indulás? – kérdezte bizonytalanul Emília.

– Meglehet – felelte Valéria. – A bál holnapután este lesz. De előtte venned kell pár illem- és táncórát. Ez nagyon fontos, mert a báróval táncolnod kell. Jó benyomást kell rá tenned.

A beszéde most nem tűnt olyan lekezelőnek, mint máskor. Nyugodtan, lágy hangon beszélt, lassan ejtette ki a szavakat. A hangszíne mellett egyedül ez emlékeztette a korábbi találkozásokra.

– Tímea fog segíteni neked az ide szükséges alapvető illemszabályok elsajátításában. – A mellette ülő nőre mutatott. – Ezért volt fontos, hogy velünk utazzon. Valamint ő lesz az öltöztetőnőd.

– Fel tudok én öltözni egyedül is. – Emília felnevetett ezen a gondolaton. Cserébe csak rosszalló pillantásokat kapott, ami lelohasztotta jókedvét. Zavarba jött.

– Az öltözéked a szállón fog várni, oda kérettem. Elég sokrétű, szép darab.

Emília elképedt, hogy a boszorkány mekkora vagyonnal rendelkezhet, ha egy ápoló, valamint egy báli ruha megfizetése nem okoz gondot számára. Igaz, nagy összeget gyűjtöttek neki.