Az Alakváltó és a Boszorkánymester

4. fejezet

Emília eddig sosem félt az erdőben menni, de a látottak után tartott egy újabb találkozástól az idegenekkel. Margit ráadásul úgy nézett rá, mint egy bolondra, mikor elmesélte, mit látott. Nehezen szabadult meg a súlyos gondolatoktól. Ha nem az járt a fejében, akkor a fülébe csengett újra az idegen nő hangja: Holnap legyetek az erdei kunyhó előtt napnyugtakor!

Elérkezett az idő, ezért jobbnak látta útnak indulni, pedig nem szívesen hagyta magára az édesapját. Úgy látta az állapota rosszabbra fordult és aznap épp, hogy ki tudott botorkálni a konyhába, akkor is csak pár falatot nyomott le torkán. Bizonyára a fájdalomtól volt olyan étvágytalan.

A laposan kúszó nap épp annyi fényt biztosított az úton, hogy látható volt, merre menjen. Az erdőhöz érve viszont már alig sejlett némi világosság, mely utat mutatott Emíliának. Aggódott, hogy későn indult el, de barátai még az erdő szélén vártak rá. Köszöntötték egymást, aztán szapora léptekkel indultak el a fák között.

A rengeteg kezdett felélénkülni. A mezei tücskök ciripelése távolról jól hallatszott. Minden felől neszezés hangjait sodorta feléjük a szél, a cserjék megremegtek. Kezdődik az éjjeli vadászat, gondolta Emília. Félt, pedig sokszor járt errefelé ilyenkor, csak nem emberként. Barátai arcán ugyanezt az aggodalmat látta.

A kunyhó viharvert volt. Kopott deszkái között rések éktelenkedtek, meghajlottak az évek folyamán. Az egyik ablakban csak néhány szilánk meredt előre. Fény nem szűrődött ki rajtuk, mintha senki se lenne odabenn. A tető foghíjas volt, a kémény félig leomlott, és a megmaradt részét egy hajszál választotta el attól, hogy ledőljön, annyira meredeken állt.

Emília Margit és Gergő mellé lépett. Megállt, és feszülten nézte a kunyhót. András kicsit távolabb maradt, onnan figyelt.

Az erdőség felől továbbra is nesz hallatszott, és nem tudták eldönteni, hogy ötödik társuk érkezik, vagy az állatok zajongnak ennyire, mit sem törődve a közelségükkel. A nap időközben nyugovóra tért, így csak annyit láttak, amennyi a hold által lehetséges volt.

Emíliát rettegés fogta el, mert Béla nem érkezett meg. Bár még azt a nőt sem látták, aki odaparancsolta őket, mégis úgy érezte valaki figyeli a sötét házból. A lány tekintetét vonzotta az egyik ablak, pedig senkit sem látott ott. Szíve hevesen dobogott, szaporán vette a levegőt. Legszívesebben átváltozott volna, hogy elmeneküljön, akár egy apró mezei egér, az izgalomtól mégis földbe gyökerezett a lába. Csak várta, hogy történjen valami.

– Hát itt vagytok mind – szólt egy hang a kunyhó felől lassan, nyomasztóan. Ugyanaz a hang, mely tegnap gúzsba kötötte őket.

Megjelent a nő, majd egy szempillantás alatt mellettük termett. Fekete, hosszú ruhát viselt, ujjai csipkéből voltak. Hullámos haját nagy kontyba fogta hanyagul, számos tincs megszökött onnan, a vállára omlott.

Emília arca elsápadt, képtelen volt leplezni rémületét. Aggodalom cikázott végig minden porcikáján. Vajon miért csak négyőjüket várta, ha egy nappal korábban még öten voltak?

– Mi történt Bélával? – súgta oda a lányoknak Gergő.

Riadtan néztek rá a többiek. Emília korábbi rossz előérzete émelyítő gyomorgörcsbe csapott át, mellkasát szorította a félelem.

– Meghalt – válaszolta az idegen egyszerűen, és egy távolabbi pontra mutatott.

Emília és András abba irányba indultak. Egy fa takarásából feltűnt egy hatalmas tölgy, melynek vaskos ágán csüngött valami. A szél lökdöste, mintha játszana vele. Időbe telt, mire rájöttek, mit látnak pontosan. Emília felsikkantott, a szája elé kapta a kezét. A nő felkacagott, mintha élvezte volna a döbbenetét