Az Alakváltó és a Boszorkánymester

16. fejezet

Emília elkeseredett az Ervinnel folytatott beszélgetés után, de legalább már tisztában volt vele, hogy nem veheti félvállról ezt a feladatot. A délutánt a kertben töltötte, kapor és petrezselyem illata ölelte körbe. Térdelve tépkedte a gazt a növények közül, lassan visszanyerte a lelki békéjét. Emellett fel tudott készülni a továbbiakra. Emília úgy vélte, már kár bajlódnia az emeletekkel a gróf házában, azonban a földszintet és a pincét még nem nézte át.

Este nehezen szabadult el, mert apja alig akart aludni, és a hosszas várakozás miatt elnyomta az álom. Így másnap délután kockáztatott; magára hagyta a házat és szülőjét, hogy a palotához repüljön madár alakban.

A szolgák helyéről kiindulva próbálta felkutatni az alsó részt. Óvatosan osont egérként a komornyik után, aki pont a pincébe tartott egy zsúrkocsival, amin több zsák hevert. A lépcső mellett sima út vezetett, melyen kényelmesen lehúzta a kocsit, miközben ő maga a lépcsőn haladt, csupán arra figyelt, hogy ne guruljon előre. Emília a homályban meglapulva követte a fal mentén. Még fényes nappal is sötétség volt odalent, a folyosón nem volt semmi fényforrás.

A férfi a lépcső aljába érve gyertyát gyújtott, azt maga elé tartva haladt tovább. Emília legnagyobb örömére az utolsó előtti ajtó előtt állt csak meg. Egy hatalmas kulcscsomón megkereste a zárba illőt, majd bement. Emília az ajtóból kukucskált befelé. Úgy tűnt, ez az éléskamra. Rengeteg zöldség pihent a földön zsákokban, az illatuk is érződött. A fal melletti polcokon befőttek, lekvárok sorakoztak.

Ez még nem az a helyiség, amire szüksége volt. Továbbszaladt a folyosón az utolsó ajtóhoz, ami fémből készült, mint valami óriási kapu. Egy rést se talált alatta, ahol átbújhatott volna, hogy legalább a félhomályban végignézze.

A másik szobából két nagy puffanás hallatszott, aztán a férfi kilépett az ajtó elé, maga után húzva a zsúrkocsit, és bezárta az ajtót. Emília gyorsan elbújt a legsötétebb sarokba. A komornyik megindult felé a kocsival együtt. A kulcscsomó legnagyobb kulcsával kinyitotta a fémajtót, besétált. Emília tétován benézett az ajtón, majd követte. Helyenként érmék hevertek a földön, számos zsák lapult meg a padlón itt is. Ez lesz az – gondolta. Szívverése felgyorsult az izgalomtól. Gyorsan beosont a zsákok közé. A helyiség ablaktalan volt, a kőfalak komoran zárták körbe.

A férfi a sarokba dobta az utolsó zsákot, és elment. Az ajtó bezárult, Emília magára maradt. Miután hallotta, hogy a léptek elhalkultak, visszavette eredeti alakját, hogy jobban meg tudja nézni, valóban azt találta-e meg, amire szüksége lesz. Hamar megbizonyosodott róla, hogy igen. A kincseskamrába zárták be. Innen kell valahogyan kivinnie a zsákmányt. Ami újabb probléma, hiszen ahhoz a kulcsra szüksége lesz. A másik probléma, hogy a zsákok nehezek voltak, fém- és papírpénzek vegyesen sorakoztak benne. Ha egy-két zsákot el tudna vinni, mennyit érne el vele? Alig hiányozna innen. Ez nem számít, hiszen fogytán az ideje, és nem volt meghatározva, mennyit várnak el tőle. Elkezdte emelgetni a zsákokat. Amely könnyebbnek bizonyult, annak helyét megjegyezte. Három ilyen zsákot talált. Visszaalakult egérré, kijáratot keresett. Az ajtó alatt, és mellett nem fért ki. A fal mentén egyetlen helyen volt egy apró rés, amin nem fért át. Újabb kört ment, az eredmény ugyanaz volt. Nincs kijárat. Mintha ez a rész sokkal erősebb anyagokból lett volna megépítve, vagy annyira karbantartották, ezért ilyen nehéz átjutni rajta.

Emíliának nem volt más választása, kaparni kezdte a rést. Remélte, hogy nagyobb lyukat tud csinálni belőle, amin átfér. Csak kapart és kapart, már-már az életéért küzdött. Hosszú ideje csinálta ezt, viszont a fal nagyon nehezen adta meg magát. Kétségbe volt esve. Lehet, ki se jut addig, míg valaki újra nem jön ide be? Egyre erősebben kapart, minden erőt beleadott, amire a kis test képes volt. Rettegett attól, hogy napokat töltsön itt. Így is félt attól, hogy az apja mit fog ehhez szólni, hiszen fogalma sem volt róla, mennyi az idő, így nincs senki, aki ápolja.

Éles hangot adott ki, ahogy körme végigsiklott a kőfalon. Nagyon rossz érzést váltott ki belőle, a hideg futkosott a hátán tőle, de el kellett viselnie.

A fal nehéz részén átjutott, egyszer csak könnyebben dolgozható anyagba mélyesztette karmait. Ennél a résznél hatásosabb volt a megfeszített tempó. Hamarosan a sziklák közt találta magát, melyből a külső fal felépült. Járatot nem talált, kaparnia kellett tovább, lassan haladt előre. Nagyon lassan. Mancsai már rettentően sajogtak, a karmai alól szivárgott a vér. Éhes volt és szörnyen szomjas.

A dohos falban friss levegő üdítő illata csapta meg picike orrát, melytől új erőre kapott. Lelkesen folytatta a munkát a felszabadulás reményében. Hirtelen fényt látott. Még pár utolsó mozdulat. Végre kiszabadult. Kijutott a friss levegőre; a kertbe a ház végénél. Elengedte végtagjait, hasra vetődve feküdt, mélyeket lélegzett. Már nagyon későre járt. A hold az ég legmagasabb pontján pihent, tiszta, csillagos éjszaka volt.

Emília pihegett a puha pázsiton, élvezte a hűs szellőt, mely lágyan simogatta szürke szőrét. Karmai, ujjacskái megsínylették ezt a nagy munkát, égtek, zsibongtak, helyenként alvadt vér tapasztotta össze a rövid szőrét.

Megvan a célpont, ami nagy elégedettséggel töltötte el. Már csak arra vágyott, hogy folyadékhoz jusson és az ágyában pihenhessen. Összeszedte minden erejét, hogy madárrá változzon, hazarepült.

Épp, hogy lepihent, már kelnie is kellett, hogy piacra menjen. Hallotta az udvar felől a kakas irritáló kukorékolását. Rettenetes érzés volt, nem beszélve az erősen hanyatló közérzetéről. Öt napja maradt a terv maradékának kidolgozására. Az előző nap rettentően kimerítette. Fejére húzta a párnáját, hogy tovább aludhasson.

– Lányom, ébredj! – Márton kopogtatott görbe botjával az ajtaján. Benyitott.

– Apám, miért van ébren ilyen korán? – kérdezte nyöszörögve a párna alól.

– Nagyon jól tudod, hogy nem bírok aludni a fájdalomtól – morogta az apja.

– Bekenjem a...?

– Mit csináltál egész éjszaka? – vágott szavába, miután leült az ágyára, és lerántotta a fejéről a párnát.

Emília hunyorogva próbált ránézni. Még nem volt annyira világos, mégse bírta rendesen kinyitni a szemét.

– Nem tetszik ez nekem. Mit csinálsz te éjszakánként? – kérdezte az apja összevont szemöldökkel. Vállánál fogva megrázta, hogy magához térítse lányát.

– Margittal voltam, mert szerelmi bánata van.

– Margit? Ő keresett tegnap este idehaza – Márton rosszallóan megrázta a fejét.

– De utána megtalált! – Emíliának kezdett elege lenni ebből a beszélgetésből. Inkább kikelt az ágyból, hogy elkészüljön mihamarabb.

– Van valakid? Szeretném megismerni! – mondta az apja ellentmondást nem tűrő hangon.

Emília hápogva tárta szét karját. Fogalma se volt, apjának ez honnan jutott eszébe. Persze, már régóta nyomasztotta a férjhezmenetellel, de egy házon kívül töltött éjszaka után még nem kellene rögtön erre a következtetésre jutnia.

– Jó. – Hagyta rá Emília. Felmerült benne, hogy talán valakit bemutathatna, hiszen Gergő egyik barátja megpróbálta megcsókolni a nyárzáró fesztiválon. Azonban gorombán elutasította, így kételkedett benne, hogy elvállalná ezt a szerepet. Jobban belegondolva sem ideje, sem energiája most ilyen ostobaságokra. Valahogy majd kiengeszteli az apját, csak előbb elhozza a kiválasztott zsákokat.