Az Alakváltó és a Boszorkánymester

20. fejezet

Egy magas, rendesen karbantartott épület előtt álltak meg, mely megőrizte a régmúlt vonásokat. Emília minden erejével azon volt, hogy leküzdje idegességét, valamint úgy járjon a szép cipőben, mint egy értelmes ember. A bokája állandóan kifordult, nagyon koncentrálnia kellett minden egyes lépésnél.

Az épületbe egy óriási díszes ajtó vezetett, ahol már várták őket. Valéria hosszan beszélgetett a férfival, aki üdvözölte a társaságot. Addig Emília körbenézett az előtérben, és a még nagyobb hallban, ahol nyüzsögtek az emberek. Óriási, kényelmesnek tűnő fotelek várták a sarkokban az idelátogatókat, mindet szép kárpit borította. Sok szabad tér állt rendelkezésre, a könnyű átjárást biztosítva. A falakat márványberakás díszítette, ízlésesen. Felette képek lógtak a falról, tájképeket, portrékat lehetett megcsodálni. A hall végében egy újabb óriási ajtó nyílt, mely egy bárba vezetett. Oda mentek a legtöbben.

– Ne kódorogj el – szólt Valéria Emília mögött teremve. Vállát megragadta, megfordította, hogy kövesse.

Emília a nagy ijedtség után épphogy talpon tudott maradni a hirtelen irányváltoztatás közben. A fényes kőpadlón csúszott a cipője, óvatosan tipegve járt.

A második emeltre sétáltak fel, ott kaptak két szobát. Az egyikbe Valéria egyedül ment be, a másikba Emíliát Tímea kísérte be.

Egy kisebb előtérbe léptek, ami egy nagy helyiségbe vezetett. Innen nyílt két háló. Ez a pár szoba nagyobb, mint az otthonom – gondolta döbbenten Emília, miközben a falat átívelő festményt csodálta.

– Kezdenünk kell az illemtant – mondta Tímea. Leült a kanapéra, és megvárta, amíg Emília is befejezi a szemlélődést.

Az utazás, a hosszas ücsörgés nagyon kellemetlen érzést keltett Emíliában, ezért még nem akart helyet foglalni. Tímea azonban hajthatatlan volt, így kezdett bele a tanításba.

Hosszú órák következtek. A szolgáló csak mondta a tudnivalókat. Időnként elővett egy-egy tárgyat, hogy gyakorlatban megmutassa, elismételtesse a lánnyal az elhangzottakat. Először egy könyvet tett a fejére, hogy azt egyensúlyozva járkáljon a szobában. Emíliának a földeken végzett munka miatt kissé meghajlott a háta. Nem mindig foglalkozott vele, hogy rendesen kihúzza magát, ezért csináltatta ezt vele Tímea. A cipővel önmagában eleget küzdött, így már két dologra kellett figyelnie.

Oktatást kapott arról, hogy kommunikáljon az urakkal, milyen gesztusokat tegyen attól függően, mit akar elérni. Hogyan tartsa a poharat, ha megkínálják a bálon, hogyan igyon vagy pukedlizzen. Mindent részletesen átvettek. Emíliának ismételgetnie kellett ezeket a mozdulatokat, közben a könyvnek végig a fején kellett maradnia. Durva megrovásban részesült, ha leesett. Tímeának volt egy pálcája, amellyel megütötte, ha véleménye szerint nagyot hibázott. Tehát minden olyan esetben, ha a könyv a földön végezte, vagy a pohártól nem tartotta el elég kecsesen a kisujját. A nő gondosan ügyelt rá, hogy csak olyan helyen érje az ütés, ami a ruha takarásában marad.

Már nagyon későre járt, mikor Emília egy pezsgős pohárból vizet szürcsölgetett úrinőhöz méltóan, egy könyvvel a fején. Kezére csipkekesztyűt húztak, hogy gyakorolja, milyen érzés, így se ejtse el a poharat. Tímea hirtelen megszólalt:

– Mára elég lesz.

Emília nagy sóhajjal, könnyed mozdulattal letette a poharat a komódra. Fejéről azonnal lecsúszott a könyv, a lapok összegyűrődtek, ahogy kinyílva földet ért. Lerúgta cipőjét, a kanapéhoz ment, és rázuhant. Azonnal hátán csattant a pálca. Tímea rezzenéstelen arccal nézett le rá.

– Soha ne essen ki a szerepből! – szólt rá a szolga, majd eltűnt az egyik szobában.

Emília felszisszent a fájdalomtól. Túl sok ütés érte már a hátát deréktájon, ami szörnyen sajgott. Megpróbálta kicsit megmasszírozni, de nem esett kézre. Ráadásul a nyomástól csak még jobban beléhasított a fájdalom. Nagyon elfáradt. Hosszú volt ez a nap, túl sok minden történt. Szeretett volna elgondolkodni a Valériával való beszélgetésén, de hamar elnyomta az álom.