Az Alakváltó és a Boszorkánymester

9. fejezet

Emília egykedvűen tépkedte a veteményesben a zöld fűcsomókat, mikor Margit megjelent. Enyhe undorral az arcán betipegett a kitaposott földes úton, szoknyáját tartotta, hogy kevésbé legyen koszos.

– Kicsit túlöltöztél, nem gondolod? – jegyezte meg Emília, ahogy kiegyenesedett és végignézett barátnőjén.

Margit egy csíkos mintájú, szatén anyagú ruhát választott az alkalomra. Szokásos módon a férjvadászat hajtotta, hogy az apjától teljesen elszakadhasson, és ami még erősebb indok volt: hogy valaki jómódban eltartsa. Emília barátnője ezen a törekvéséhez már hozzászokott, nem firtatta a dolgot.

– Megvan az okom, hogy így öltözzek – zárta le a témát Margit magasra emelt orral. – De remélem te fűzőt húzol.

– Eszemben sincs – rázta meg fejét Emília, miközben elindultak az épület felé.

– Nem lehetsz ennyire egyszerű! A fűző kiemeli a vékony derekadat – győzködte.

– A ruha is kiemeli – intette le a lány, de barátnője elégedetlensége meggyőzte.

Emília végül fűzőbe préselte magát, a zöld bársonyruháját vette fel, melynek széleit és rövid ujjait csipkével díszítették. Ezt a ruhadarabot hordta ünnepekkor. Nem számított, hogy ebben a melegben teljesen megfőtt benne, ha barátnéja ezt akarta, akkor ezt kellett felvennie.

Hintón utaztak teljes kényelemben, melyet Margit szervezett a számukra, hogy előkelőbbnek tűnjenek. Hamar megérkeztek a galériához, amelyet a várnegyed szélén, egy nagyobb előcsarnokban rendeztek meg. Egy köpcös férfi köszöntötte őket az ajtóban. Emília csak fejbiccentéssel válaszolt, és belépett a hűs terembe. Frissítő volt ez egy ilyen meleg napon. Arca teljesen kipirosodott a séta során, amit a kocsitól idáig tettek meg.

A terem hófehér falait pár napja meszelhették, annyira tiszta volt, szinte ragyogott. Még a szaga is érződött. Jobbra indultak el, sorra szemügyre vették a falra függesztett festményeket. A terem közepén egy-egy szobrot állítottak ki. A festmények Benczúr Gyula műveiből álltak, történelmi alkotások, amelyet 1866 után fejezett be. Emília sokat olvasott a kortársak munkáiról.

Épp elmerült az egyik festményben, amikor egy férfi lépett Margithoz kék, díszes dolmányban, vörös nadrágban, és kezet csókolt neki. Arcáról sugárzott a derű, világos szőkés-barna haja alaposan be volt állítva, egy rakoncátlan tincs sem mozdult el a helyéről. Kék szeme ragyogott. Emília mosolyt kényszerített az arcára, ahogy felismerte. Ekkor vette észre, hogy még egy férfi közeledik feléjük. Magas, erős alkatú, az öltözéke ugyanolyan volt, mint társának, tekintete szigorú. Legnagyobb pechére azt a katonát látta újra, aki elkapta a múltkor, és lerángatta a tolvajról. Görcsbe rándult a gyomra, hideg veríték árasztotta el. Emília kínjában még jobban elmosolyodott. Csupán remélni merte, hogy nem értik félre, és hamar odébb állnak.

– Kedves Benedek! – Margit karon ragadta a férfit, hogy közelebb húzza hozzá. – Remélem, emlékszik a barátnémra, Emíliára.

A férfi meghajolt előtte, kezet csókolt neki, amit Emília udvariasan tűrt.

– Én is hadd mutassam be a bajtársamat – Benedek széles vigyorral kedvetlen barátjára mutatott –, Mester Ervint, aki nemrég érkezett ide.

A sötét hajú, borús arcú idegen szintén kezet csókolt nekik, aztán furcsán méregette őket, amitől Emíliának apróra zsugorodott a gyomra. Remélte, hogy nem azért vizslatja így, mert azt várja, bármelyik pillanatban átalakulhat.

– Csodálatos ez a gyűjtemény – kezdte Margit, és továbbra sem engedte el Benedek karját. Vele folytatta az útját.

Emília magára maradt Ervinnel, aki hortenziakék szemével szigorú pillantásokat vetett rá, a képekre, valamint távolodó barátjára. A lány mosolyával leplezte, mennyire kényelmetlenül érzi magát.