1. rész

11K 145 1
                                    

- Nem késhetek el!- zsörtölődtem, és idegesen az autóm kormányára csaptam.

A szokásos reggeli dugóban ültem, és már harmadjára váltott újra pirosra a lámpa, de még mindig nem sikerült átjutnom a kereszteződésen.
A forgalommal ellentétben azonban a reggel számomra egyáltalán nem volt szokványos.

Utolsó éves tanár szakos hallgatóként gyakorlati helyet kellett választanom még májusban, ahol eltöltök egy tanévet. Számomra kézenfekvő és logikus volt, hogy felkeresem a régi általános iskolámat, ahová gyerekként jártam, és ha nekik sincs ellenvetésük, akkor szívesen végzem náluk a gyakorlati évet. Természetesen nagy örömmel fogadtak, és miután az egyetem hivatalosan is kihelyezett hozzájuk, szeptemberben már kezdhetek is.

Bár néha úgy tűnik, hogy az idő csigalassúsággal telik, egy pihenéssel és bulizással töltött nyár után végre eljött a nagy nap. Ironikus, hogy soha életemben nem vártam még ennyire a szeptember 1-jét, mint ma. Azt hiszem, energikusabb voltam a tanév első napján, mint a gyerekek az utolsón.

Izgatottan parkoltam le, még épp időben - legalábbis magamhoz képest időben, -  hiszen az évnyitó csak pár perccel ezelőtt kezdődhetett el. Hátulról, az udvar bejárata felől közelítettem meg a gyönyörű napsütéses időnek köszönhetően szabadtéren megrendezett ünnepséget, így nem keltettem nagy feltűnést a késésemmel. Miközben az igazgatónő beszélt, körbepásztáztam a terepet.
Rengeteg ismerős arcot láttam a tanári karban, hiszen nyolc évvel ezelőtt még engem is ők tanítottak. Néhányukon látszottak ugyan az évek, de kedves vonásaik megmaradtak. Több fiatal arcot is felfedeztem, remélem, hogy jól ki fogok majd jönni velük. Mindig jobb egy olyan munkahelyre bejárni, ahol az ember megtalálja a maga kis közösségét. Végigmértem a jelenlévőket, és meglepődve konstatáltam, hogy csak egyetlen személyt nem látok, pedig arra számítottam, hogy ő is itt lesz, elvégre tudtommal még az iskola tanára.

Bambulásomból az igazgatónő hangja zökkentett ki:
- Ezennel örömmel megnyitom az idei tanévet! - ezt olyan lelkesedéssel mondtam, amilyennel év végén lezárja, de korántsem fogadta semmiféle ováció, még csak taps sem a bejelentést. Egyedül az a néhány szülő tapsolt örömében, akik elkísérték a kisebbeket első napjukra. - Kérek minden osztályfőnököt, osztályaikkal vonuljanak termeikbe, a többi kollégát pedig várom a nevelőiben! - folytatta, majd becsukta a mappáját és elindult egyenesen felém, az udvaron összegyűlt gyerekek pedig nagy morajjal követték tanáraikat.

- Szia Léna! Örülök, hogy látlak, már azt hittem el sem jössz! - viccelődött nevetve. Hupsz, akkor lehet mégis látta, hogy mikor érkeztem. - Gyere, had kísérjelek be a tanáriba, hivatalosan is bemutatlak, bár itt az emberek nagy része úgy gondolom jól ismer...

- Köszönöm Erika ez nagyon kedves tőled! - mondtam mosolyogva, és beszélgetve elindultunk az épület felé. Hálás voltam, hogy nem csak úgy belecsöppenek a tanévbe, hanem hivatalosan is mindenkinek bemutat az igazgatónő, hiszen így mégiscsak egyszerűbb lesz a dolgom ismerkedés és munka terén is.

Utolsó évemet töltöttem az általánosban, amikor Erika fiatal tanárnőként igazgató lett. Nagyon kedveltem őt már akkor is, mert tanárként is mindig közvetlen kapcsolatot ápolt a diákokkal, és hatalommal a kezében sem szállt el. Mikor a gyakorlattal kapcsolatban kerestem meg, azonnal kérte, hogy tegeződjünk és biztosított róla, hogy mindenben támogatni fog.

Időközben beértünk az iskolába, és hihetetlen izgalom lett úrrá rajtam. A falak sok-sok emléket juttattak eszembe és pár percre újra a 12 éves énem szemével néztem körbe. Kicsit olyan érzés volt, mintha hazaértem volna.
Csak az lebegett a szemem előtt, hogy álmaim szakmáját végre élesben is kipróbálhatom, ráadásul visszatérhetek a gyökereimhez, ahol az alapokat tanították nekem.
Erika után bizonytalanul ugyan, de beléptem a hosszú asztalokkal berendezett tanáriba.
Bent hatalmas káosz uralkodott. Mindenki a papírjait rendezgette vagy a terem másik végében lévő kollégájával beszélgetett, vagyis leginkább kiabált.

- Haló emberek egy kis figyelmet kérnék! - tapsolt kettőt Erika igazgatónő. Ezzel sikerült is magára vonnia mindenki tekintetét.

- Mint ahogy már sokan biztosan tudjátok, iskolánk egykori büszkesége tanári gyakornokként tér vissza hozzánk erre a tanévre! Fogadjátok sok szeretettel és segítsétek munkájában Török Lénát! - rám mutatott minkét kezével, a többiek pedig nevetve üdvözöltek. Erika szavaitól egy kicsit zavarba jöttem, bár való igaz, sok-sok tanulmányi- illetve szavalóversenyen részt vettem annak idején, és igen jó eredményekkel végeztem.  Boldogan néztem végig az engem pásztázó arcokon, viszont az udvaron sem látott tanárt itt bent sem találtam meg. Lehetséges, tévesek voltak az információim, és már nem is dolgozik itt? Nem mintha keresném...szándékosan biztosan nem, talán csak a tudatalattim. Valójában csak a kíváncsiság hajt, nem tudom mennyit változhatott az évek során.

- Szép napot kívánok mindenkinek! Örülök és hálás vagyok, hogy itt lehetek! Irodalom és informatika szakos vagyok, viszont amit az egyetemen tanítanak, nem mindig elég releváns ahhoz, hogy hús-vér gyerekeken is alkalmazzuk őket. Ezért is szeretnék minél többet a valódi tanításról elsajátítani, és tudom, hogy a legjobb helyen járok. 

Ezután még sokan odajöttek hozzám, nagyon kedvesen fogadtak, sok tanárral le is tegeződtem, akiket pedig nem ismertem, maguktól jöttek bemutatkozni. Páran emlegették a régi emlékeiket, amit rólam őriztek, ami felettébb jó érzéssel töltött el. 

A fiatalabb és ismeretlen kollégák közül leginkább egy fiatal „tanárbácsi" keltette fel az érdeklődésem, aki felettébb szimpatikus volt már első benyomásra is.

- Üdvözöllek- nyújtott kezet -, Kassai Márk vagyok, alsós tanító. Rengeteget hallottam már rólad az augusztusi értekezleteken, nagyjából az összes eredményes versenyedről tudnék neked kiselőadást tartani, szóval ha gondolod, megihatnánk együtt egy kávét...Igaz én is csak egy éve vagyok itt, de elképesztő jól kezelem a kávéfőzőt! - dicsekedett nevetve, miközben a szemöldökét vonogatta. Alig pár évvel lehet nálam idősebb, és elképesztő cuki, biztos vagyok benne, hogy imádják a gyerekek. Igazi derűs, jókedélyű tanítónak és  nemmellesleg embernek tűnik. 

- Köszönöm a meghívást, mindenképpen élni fogok a lehetőséggel! De ha lehet inkább majd ne az általános sulis éveimről beszélgessünk! - válaszoltam én is hatalmas mosollyal az arcomon. Szívesen folytattam volna még a beszélgetést Márkkal, viszont Erika az irodájába hívott. Volt még pár fontos papír és teendő, amit évkezdés előtt nem sikerült elintézni, így azok mára maradtak.

- Ne haragudj, most mennem kell, de még összefutunk! - szóltam oda Márknak, közben az ajtó felé vettem az irányt. 

Ekkor követtem el az első hatalmas hibát, amióta az iskolába érkeztem. Márk még szólt valamit, de nem hallottam tisztán a bent lévő zajtól, és sietnem is kellett az igazgatóiba, ezért menet közben visszafordítottam a fejem, és ismétlésre kértem a férfit, így vaktában mentem ki az ajtón. Amire egyáltalán nem számítottam, hogy másoknak is lehet ugyanez a szándéka, ugyanekkora sebességgel, csak éppen ellentétes irányból. Konkrétan egymásbarohantunk valakivel. 

Szeretett magassarkúm és a csúszós csempe miatt természetesen elvesztettem az egyensúlyomat és az elvágódás határán táncoltam.
Majd hirtelen két erős kéz szorítását éreztem a derekamon, miközben egy szilárd, masszív mellkasnak csapódtam. 

A szívem eszeveszettül kalapált, egyrészt mert majdnem tanyáztam egy hatalmasat az első napomon, másrészt pedig a hozzám préselődött meleg test miatt.

Felnéztem a megmentőmre, arcunk csak néhány centiméterre volt egymástól, és a felismeréstől minden vér kifutott az enyémből.

KorhatárosWhere stories live. Discover now