Bandaháború: Shibuya |Taiju × Reader - Befejezett|

4.jegyzet

A hétvége eljöttével csillapodtak a kedélyek és apu már nem őrzött annyira szigorúan. Taijuval nem találkoztam pár napja, vagyis azóta, hogy nála aludtam, Mindössze telefonon beszélgettünk. Próbáltam az iskolára összpontosítani és arra, ami a családom körül zajlott. Apu egyik este nem jött haza, így Makoto vigyázott rám. Hiába kérdeztem, hogy merre van apu, ő azt mondta csak, hogy dolga van. Tudtam, hogy az a "dolog" valószínűleg véres és elég nagynak tartottam már magamat ahhoz, hogy elmondhassák, hogy valóban mi is történik körülöttem és miért nem jön haza az apukám. Másnap reggel ő már itthon volt, de a szennyesben megtaláltam azokat a vérfoltos ruhákat, amiket nem mosott ki. Nem akartam szóvá tenni, ugyanis tudom, hogy úgyse kaptam volna választ a kérdésemre. Ennek ellenére aggódtam és szerettem volna, hogyha nyíltan a tudtomra adják, hogy rendben van minden és apu nincs veszélyben.

Szombaton a nappaliban írtam a japán házimat, amiben Makoto segített nekem. Otthoni ruhában volt, a kanapén feküdt és éppen próbálta értelmezni az egyik házimat, amit én nem értettem.

  – Kéred inkább az angolt? – kérdeztem rá, ő pedig felém fordult és kicsit beletúrt fekete tincseibe.

  – Miért nem tanulsz inkább Azumaval? – tette le a combjára a füzetemet és automatikusan nyúlt az asztalon a cigisdoboz felé, én azonban elvettem hirtelen az asztalról – Megszokás – mentette magát egyből.

  – Apu elment Takeruékhoz ebédelni. A felesége apu kedvencét főzte és azt mondta, hogy küldd nekünk süteményt – mosolyodtam el.

  – Mikor ment el? azt hittem alszik – pislogott Makoto zöld szemeivel és végül hátra billentette a fejét, ami emiatt a kanapé karfáján lógott – Néha úgy érzem, hogy igazából én vagyok az apád, ő pedig csak a segédem.

  – Naaa. Apu is kiveszi a részét a nevelésemből.

  – Igen, amikor babusgatni kell téged. De amint meghallja, hogy tanulni kell veled, akkor hirtelen egy másik kontinensen van dolga – jegyezte meg Makoto a száját húzva – Ha arról van szó, hogy megvédjen és szeretetet adjon, akkor nem érek a nyomába. De az ilyen alkalmakkor le tudnám fejelni. Nem is – emelte fel hirtelen a fejét, miközben meglepetten nézett. Emiatt a hajából pár tincs a szemébe lógott – Tudod, hogy miképp érzem magamat? Mintha én lennék az anyai szereplő, ő meg az apa. Én főzök, én mosok és én tanulok veled. Ő pedig megvéd és élvezi, hogy mennyire aranyos a kislánya.

  – Sok anyát lekörözöl Makoto, ugye tudod? – néztem felé kedvesen – Sőt. Néha szükségem van arra, hogy ilyesfajta szereped legyen az életünkben – suttogtam – Többet köszönhetek neked, mint a vérszerinti anyukámnak. Nekem...ez jó így – halkultam el teljesen és tovább piszkáltam az üres papírokat a tollammal.

  – Nem mondtam, hogy nekem nem jó – fújt ki egy fáradt sóhajtást az ajkán, majd lecsúszott a kanapéról, hátát a kanapénak döntötte, rátámasztotta a karjait, az egyikbe pedig megfogta a füzetemet – Nyomja valami a lelked?

  – Csak nem könnyű anya nélkül élni – vallottam be, de egy pillanatra se vettem le a füzetemről a szemeimet. Túl nehéz lett volna, hogy most Makotora nézzek – Rajtad kívül nincs senki, aki pótolhatna egy anyát számomra. Te állsz ehhez a szerephez a legközelebb számomra.

  – Hiányzik?

  – Nem – ráztam meg azonnal a fejemet – Nem hiányzik, mert ő nem az anyukám. Igazából nem az, mert itt hagyott. Rád nem mondhatom, hogy az anyukám vagy, mert nem vagy nő. Mégis, sokszor úgy érzem, hogy olyan vagy, mintha az anyukám lennél.

  – Nem szoktad mondani, hogy nyomaszt ez a helyzet.

  – Nem tudom, hogyan mondhatnám el. Nem tudna apu mit kezdeni vele és te nem – haraptam az ajkamba és kicsit jobban a füzetem fölé hajoltam.