Tündérszem | SzD.

11. rész: amiben elmegyek randizni

3 nappal később kritikus szemmel nézegetem magam a tükrömben. Egy combközépig érő fehér nyári ruhát és kék pánttal ellátott telitalpú szandált viselek, amivel megegyező kék színű kistáskát dobok a vállamra és még egyszer megnézem magam. Botrányosan kövér nem vagyok és ez a ruha elég szépen kiemeli a derekamat és melleimet, és rohadt jól mutat a fehér szín a tengerparton lebarnult bőrömmel. Kicsit elmosolyodom és még egyszer megvizsgálom a szemhéjtusom vonalát, hogy biztosan a helyén van-e.

Ma végre eljutok életem első hivatalos randijára. Nem mással, mint Szoboszlai Dominikkal. Addig győzködött - és játszotta a nagy beteget -, hogy végül beleegyeztem abba, hogy elmenjünk ebédelni a Marina parton egy helyre. Elmondása szerint nem szoktak ott sokan lenni, meg egyébként is, olyan gyökerek fordulnak meg arrafelé, mint a luxusfeleségek például, szóval szerinte nem kell attól tartanom, hogy mindenki ránk figyelne. Örültem neki, hogy Bendivel megbeszélték a dolgaikat és ha nem is borultak úgy egymás nyakába, mint a bátyám és én, azért sokkal jobb volt a helyzet.

Mielőtt elindulnék lefelé, magamhoz veszem a tökélyre fejlesztett A tanuló Szoboszlai című rajzot és beleteszem egy mappába, hogy ne essen baja. Izgatott vagyok, mert a baleset óta nem találkoztam személyesen a focistával; nála volt a családja az elmúlt napokban: jöttek ápolni őt, s kicsit kényelmetlenül érintett, ha arra gondoltam, hogy esetleg elmondta, hogy én voltam a vita tárgya. De erre nem mertem konkrétan rákérdezni.

Lakásának épülete előtt leparkolva egyelőre az anyósülésen hagyom a rajzomat, majd magamhoz veszem akkor, ha ebéd után visszafelé jövünk - határozom el. Inkább hívást indítok a focista felé, hogy jelezzem itt vagyok, és részemről indulhatunk enni.

A napszemüveg nyújtotta biztonságban kritikusan mérem végig, amikor kilép a lépcsőház ajtaján, de ajkaim szinte rögtön mosolyra húzódnak, amint látom, hogy mennyire szemtelenül helyes és mennyire jól néz ki. Semmi csicsa, egyszerű fehér pólóját és térdig érő farmerét, mindössze az elmaradhatatlan karóra egészíti ki, és valami szívdöglesztő illatú parfüm, amit akkor érzek meg, mikor közelebb ér hozzám.

- Wow, Tündérszemű. Iszonyatosan gyönyörű vagy. - mondja köszöntésképp és óvatosan magához húzva apró csókot nyom az ajkaimra.

- Köszönöm. - mosolyodok el szégyenlősen. - Te sem nézel ki rosszul. - teszem hozzá és szemüvegemet a hajamra tolva pislogok rá.

- Próbáltam a legkevésbé román taxisofőrös szerelésemet összerakni. - neveti el magát. - Éhes vagy? - kérdezi.

- Igen. - válaszolok gondolkodás nélkül, hiszen direkt nem reggeliztem túlzottan emiatt a program miatt.

Mióta ismét volt étvágyam próbáltam tényleg odafigyelni az étkezésre, reménykedve, hogy nem szaladnak vissza az elvesztett kilóim olyan gyorsan.

- Akkor menjünk. - villant rám egy mosolyt.

- Hogy van az orrod? - kérdezem pár méter sétálása után és tekintetem féloldalasan Dominik felé fordítva konstatálom magamban, hogy most sokkal kényelmesebben tudom őt nézni, így hogy jó pár centivel magasabb vagyok a cipőnek köszönhetően.

Olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy kezeink néha-néha egymáshoz érnek, ez pedig egyrészt egy picit zavarba hoz, másrészt viszont kellemes bizsergést vált ki a bőrömön.

- Jól. - ránt vállat a focista. - Holnap visszamegyek ellenőrzésre, de már nem nagyon fáj.

- Ennek örülök. - mosolygok rá, ő pedig ujjait az enyém köré kulcsolja, amikor kézfejünk ismét összeütközik, amitől aztán totálisan felgyorsul a szívverésem, és csak reménykedem, hogy a tenyerem nem kezd izzadni majd, mert az nagyon kínos lenne.