Este tehetetlenül fetrengek az ágyamban s hallgatom a kopogó kora nyári eső csendes zaját, még az ablakom is résnyire nyitva hagyom, mert annyira jó illata van.
Szoboszlai nem keresett, pedig már 10 óra is elmúlt, én pedig időközben már fel is adtam a reményt és inkább elmentem zuhanyozni. Azt mondta, hogy belém zúgott. Ez még mindig annyira hihetetlennek tűnt, hogy nem is mertem elmondani se Nicole-nak, se anyunak, Bendinek meg aztán végképp nem. De ha rá gondoltam, a szívem iszonyatosan felgyorsult. Hogy történt ez vele? És miért pont én? Egy szerencsétlen kis kövér törpe vagyok, akinek csak a szemei szépek.
Nagy nyögéssel fordulok egyet az ágyamban és lehunyom a szemeimet, bízva benne, hogy sikerül elaludnom, de érzem, hogy nagyon nem fog összejönni. A telefonom rezgésbe kezd hirtelen. Kissé én magam is összerezzenek, de sebesen nyúlok érte és szemüvegemet visszatéve nézek a hívóra. Szoboszlai Dominik.
Nagyot nyelek, majd fogadom a hívást.
- Szia. - köszönök halkan, hangom kicsit erőtlen.
- Szia, Törpilla. - hangja kedvesen cseng. - Nem ébresztettelek fel?
- Még épp sikerült visszarángatnod az álmok kapujából. - mondom neki egy enyhe nevetéssel, amit ő is viszonoz.
Kicsit meg is lepődöm magamon, hogy ilyen laza választ adok neki, de jólesik a lelkemnek, hogy velem együtt nevet, bármennyire is össze vagyok most zavarodva vele kapcsolatosan.
- Sajnálom, hogy csak most hívlak. - mondja. - Elhúzódott az a fos megbeszélés és nagyon sűrű nap volt.
- Nem baj. - válaszolok szinte rögtön, hiszen nem akarom hogy emiatt szabadkozzon.
- Itt vagyok az utcátokban, nagyon örülnék, ha lejönnél, de ha fáradt vagy akkor hagylak pihenni. - folytatja, én pedig eléggé megdöbbenek ezen.
- Te itt vagy? - ülök fel.
Lassan felállok az ágyról és hajamba túrva az ablakomhoz sétálok. Nem is értem, hogy miért teszem ezt, hiszen ez a hátsó, ősfás kertre néz, nem pedig az utcára.
- Igen... szóval lejössz? - kérdezi reménykedve.
Én tanácstalanul végignézek a pizsamámon, s érzem, hogy a tenyerem hirtelen izzadni kezd. Ilyet sem csináltam sosem a gimi alatt, pedig kellett volna egy kis gyakorlás.
- Igen. Pár perc. - mondom, majd lassan bontom a vonalat és sietősen fordulok körbe a szobában.
A székemen még ott hever egy itthonra való leggings, úgyhogy a pizsama nadrág helyett azt húzom magamra, lövök egy pár zoknit, illetve a pizsama felsőm fölé felveszem a Szoboszlai szerint csöves pulcsimat, hogy ne látszódjon, hogy nem viselek melltartót.
Óvatosan nyitom ki az ajtómat, majd ugyanilyen halkan vissza is zárom, s lopódzom le a lépcsőn. A szívem a torkomban dobog, amikor végre kilépek az utcára, s annyira béna vagyok, hogy a fehér sportcipőim rögtön egy pocsolya nedvességét élvezhetik. Mivel az eső még icipicit csepereg, sietősen kezdek kutatni az autó után, amit meg is pillantok a kettővel távolabbi szomszédunk előtt párhuzamosan parkolni. Szapora léptekkel indulok lefelé, és kérdés nélkül nyitom ki az ajtót és mászok fel a hatalmas járgány anyós ülésére.
- Szia. - köszönök ismét Dominiknak, aki először egy mosollyal üdvözöl engem.
Arca fáradtnak tűnik, és kicsit meg is sajnálom, amiért egész nap ennyi sok dolga volt.
- Szia, Tündérszemű. - villant rám egy pici mosolyt, nekem pedig kedvem lenne megforgatni rá a szemeimet, amiért nem sikerült rászoknia a Mirabellára a délután folyamán. - Sajnálom, hogy délután nem tudtam veled normálisan beszélni, csak volt ez a sok hülyeség.
YOU ARE READING
Tündérszem | SzD.
FanfictionNéha elgondolkodtam rajta, hogy mi vitt rá arra, hogy megcsókoljam Szoboszlait. Mi vitt rá arra, hogy azt mondjam neki, hogy vele akarok lenni? Sosem engedtem meg magamnak ezelőtt azt, hogy úgy gondoljak rá mint férfi, hiszen a legjobb barátnőmmel j...
