Amikor reggel felébredten, egy pár pillanatig azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Aztán egy idő után rájöttem, hogy Zoe szobájában fekszem, mellettem pedig húgom alszik összekuporodva. Fejemben megjelentek a tegnap esti emlékek: a beszélgetésünk a tetőn, a lány, ahogy elaludt, fejét vállamra hajtva, majd a pillanat, amikor megkért, hogy aludjak vele. Minden olyan... békés volt.
Ellentétben a reggellel. Amint felültem, eszembe jutott az angol előadásom, és újra elkezdtem idegeskedni. Oké, ez enyhe kifejezés. Konkrétan pánikrohamom volt, méghozzá reggel hat órakor. Csodálatos – gondoltam magamban, miközben mellkasomhoz húztam a lábaimat, és leültem a padlóra. Igyekeztem minél kisebbre összehúzni magamat, normalizálni a légzésemet, de nem igazán jártam sikerrel.
– Jól vagy? – Zoe hangját csak tompán hallottam, szavait elnyomta saját heves, szaggatott légzésem.
Megráztam a fejem, miközben igyekeztem kizárni a környezetemet, hogy a gondolataimra tudjak koncentrálni. Jobb ötlet hiányában számolni kezdtem, miközben próbáltam egyenletesen lélegezni. Mondanom sem kell, ezzel csak azt értem el, hogy a levegőhiány miatt köhögni kezdtem, amivel csak még jobban megijesztettem a testvéremet.
– Úristen, Connor. Mit csináljak? Tudok valahogy segíteni? Baszki, válaszolj már! – még ilyen állapotban is meg tudtam mondani, hogy a lány hozzám hasonlóan pánikhelyzetben volt, habár ő még kapott levegőt. Szerencsés.
– Csak... ölelj át – nyögtem ki összeszorított fogaim között. Furcsa, mert amíg Evan azt mondta, ilyenkor távolságra van szüksége, engem mindig megnyugtatott a fizikai kapcsolat. Sokkal gyorsabban megnyugodtam, ha valaki átölelt, simogatta a hátamat, vagy csak egyszerűen hozzámért.
– Hogy mi? – kerekedtek el Zoe szemei, de aztán hevesen megrázta fejét, vékony, puha karjait pedig körém fonta.
Szőke haja csiklandozta a nyakamat, és éreztem egyenletes légzését. Így már sokkal könnyebb volt megnyugodnom, aztán, amikor apró körökben masszírozni kezdte a hátamat, azt éreztem, hogy végre kapok levegőt. Kellemes változatosság volt a korábbiakhoz képest.
– Ez meg mi a fene volt? – Felpillantottam Zoe hangjára, és ahogy megláttam zavart arckifejezését, rájöttem, hogy még sosem volt tanúja egy pánikrohamomnak sem. Sőt, szerintem még életében nem látott ehhez hasonlót.
– Pánikroham – magyaráztam, aztán ismét a körmeimet kezdtem piszkálni, így lekaparva a frissen ráfestett, koromfekete lakkot.
– Sokszor... sokszor van ilyened? – érdeklődött a húgom, és úgy tűnt, komolyan is kérdezi, nem pedig csak azért, mert muszáj.
– Többször, mint kellene – nevettem fel erőtlenül, pólóm aljával pedig letöröltem homlokomról az izzadtságot. – Le kéne zuhanyoznom – tettem hozzá halkan, ahogy rájöttem, hogy gyakorlatilag mindenem tiszta víz.
Zoe csak bólintott, a korábbi események miatt még mindig megrendülten. Halványan rámosolyogtam, mielőtt felálltam volna. Még az ajtóig sem értem el, amikor gyengéd hangja megállított. Szinte rögtön visszafordultam, és kérdőn néztem a lányra, aki viszont kerülte a tekintetemet.
– Akarod, hogy veled menjek? – kérdezte félénken. Szavait meghallva az ajkamba haraptam. Akartam? Tizenhét évesen tényleg úgy kellett zuhanyoznom, hogy a húgom mellettem őrködik, mert nem akarja, hogy újra megvágjam a csuklómat? Igen.
– Ha nem bánod – böktem ki végül tétován. Egyszerűen nem hittem a fülemnek, sem a szememnek. Mi változott a múlthéthez képest? Mi változott, hogy a húgom normálisan viselkedik velem?
– Ha bánnám, akkor nem kérdeztem volna meg – mosolygott rám bátorítóan a lány, aztán követett a fürdőszoba felé, ahol leült a WC lezárt tetejére, és a telefonját kezdte el nyomkodni, amíg én a zuhanyfüggöny mögött rendbe raktam magam.
***
– Most komolyan tejet iszol? – Összerezzentem Larry hangjára, de nem fordultam meg, csupán tovább öntöttem a fehér italt a poharamba. – Connor, figyelnél rám, amikor hozzám beszélek?! – csattant ismét hangja.
Nagyot sóhajtva a férfira pillantottam, közben pedig éreztem magamon Cynthia és Zoe tekintetét. Az előbbié kérdő, az utóbbié pedig aggodalmas volt.
– Hogy lehetsz ilyen idióta? – Larry pedig hozta a szokásos formáját, ömlöttek belőle a szavak, miközben engem szidott. Semmi új dolog, csak egy szokásos reggel itthon. Úgy értem, a téma mindig más, de a végkifejlet ugyanaz: Larry kiabál, én teszek valami megjegyzést, Larry még jobban felidegesíti magát, és még hangosabban ordít, én pedig felcsattanok, és kirohanok a házból. – Én biztos nem megyek el érted, ha rosszul leszel!
– Nem mindegy? – érdeklődtem lemondóan, és csak azért is belekortyoltam a pohárba. Azt nem tettem hozzá, hogy vettem be gyógyszert, szóval nem lesz olyan vészes a dolog, mint ő gondolja. Remélhetőleg. – Már így is fáj a gyomrom és hányingerem van, szóval nem hiszem, hogy nagy jelentősége lenne – sóhajtottam fel.
– Lehet, hogy nem kellett volna tegnap este beszívni! – Tessék, megint itt tartunk. Szinte minden egyes reggel meghallgattam ezt, hogy biztos drogoztam, és azért vagyok rosszul, azért próbáltam meg megölni magam. Ja, várjunk csak, nem is. Azért próbáltam megölni magam, mert csak figyelemre vágytam. Legalábbis Larry szerint, aki világosan kijelentette, hogy depresszió nem létezik, és csak azt szeretném, ha mindenki velem foglalkozna. Hát baszki!
– Apa! – csattant Zoe hangja, vele egyszerre pedig nekem is elegem lett. Igaz, én elég rondán fejeztem ki magamat, mint mindig:
– Baszódj meg! – Ezzel a végszóval pedig a mosogatóba raktam majdnem üres poharamat, felkaptam a szék mellé dobott táskámat, és szinte kirohantam a házból, majd leültem a földre, Zoe kocsija mellé.
Legnagyobb meglepetésemre a lány rögtön utánam megjelent – ez újdonságnak számított, mert eddig mindig bent maradt a szülőkkel. Most viszont mellém lépett, kezében egy becsomagolt szendviccsel, amit óvatosan felém nyújtott. Hálás mosollyal vettem el az ételt, mivel még reggelizni sem tudtam. Persze, ez nem zavart annyira, mert gyakorlatilag sosem reggeliztem – szerintem most ki is hánytam volna –, de később talán lesz étvágyam.
– Ugye nem fogsz megint pánikolni? – érdeklődött halkan a lány, én pedig megráztam a fejem, ahogy beültem mellé az autóba. Más reggeleken mindig tettem egy szánalmas próbálkozást arra, hogy én vezethessek, de most nem mondtam semmit. – Biztos? Nagyon sápadt vagy – tanulmányozott aggodalmasan.
– Mindig sápadt vagyok – morogtam kissé talán barátságtalanul. – Jó lenne, ha az utat néznéd, mert nem akarok balesetezni.
– Ha gondolod, megállhatunk egy kicsit – folytatta Zoe, meg se hallva a szavaimat. – Úgy értem, kivételesen nem vagyunk késésben...
– Zoe – nyögtem fel, fejemet az ülésnek döntve. Talán mégsem volt olyan jó ötlet tejet inni reggelire. Habár kitudja, lehet, hogy az idegtől fáj a gyomrom... – Légy szíves, csak maradj csendben egy kicsit, jó?
A lány kissé ijedten bólintott, én pedig azonnal bűntudatot éreztem a szavaim miatt, de nem kértem bocsánatot. Valamilyen szinten jól esett most a csend és a nyugalom, jelenleg semmi szükségem sem volt beszélgetésre, üres szavakra. Ehelyett inkább kibámultam a kocsi ablakán, néztem az elsuhanó tájat, a lassan már csupasz fákat, és a földön elhelyezkedő, lehullott leveleket.
– Hallottad, mi történt Halloweenkor? – törte meg a csendet Zoe. Felsóhajtottam, amikor rájöttem, hogy innentől nem élvezhetem a csendet, mert a húgom szokás szerint nem tudta befogni. Minden reggel ez volt, csak éppen máskor ellenem szólt a téma, és azt ecsetelte, hogy Larrynek igaza van, amikor velem vitatkozik.
– Nem, de nem is érdekel – motyogtam, rá sem nézve húgomra. Folytattam a kifelé bámulást az ablakon, és csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire jó lenne, ha elszívhatnék egy szál cigit. Vagy többet, de ez jelenleg lényegtelen.
– Nem baj, akkor is elmondom. Szóval, kiderült, hogy Laura...
És Zoe csak mondta, és mondta, én pedig úgy tettem, mint aki hallgatja, mint aki odafigyel minden szavára, de valójában semmi sem hallottam, csak halk motyogást. Azért jó érzés, hogy képes voltam ennyire elterelni a saját figyelmemet, mert elég sok dologtól mentettem már meg magamat ezt alkalmazva – és általában a sok dolog mindig Zoe hadarása volt, vagy éppen a pletykái, amelyek halál unalmasak, és értelmetlenek voltak.
***
Idegesen álltam a tanterem előtt. Tudtam, hogy már minden osztálytársam bent van, de nekem valahogy nem akaródzott belépnem. A tanárra vártam, hogy egy utolsó szánalmas próbálkozást tehessek az előadásom eltörlésére. Igaz, ezt már eljátszottam legalább ötször, de valahogy megnyugtatott a tudat, hogy talán van esélyem – még úgy is, hogy valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy nem úszhatom meg a dolgot.
– Miért nem lepődök meg azon, hogy nem vagy órán? – Összerezzentem a hirtelen jött hangra, és megfordultam. Az irodalomtanárom állt mögöttem, mellette pedig legnagyobb meglepetésemre Evan ácsorgott, és hozzám hasonlóan hihetetlenül idegesnek tűnt.
– Én... szóval, az előadással kapcsolatban... - kezdtem tétován, idegesen kapargatva közben a körmömet. Csak azt akartam, hogy végre vége legyen, és őszintén szólva, az ilyen pillanatokban kívántam azt, hogy bárcsak sikeresen jártam volna, amikor ki akartam nyírni magam.
– Igen, tudom. Mr. Hansen hozott nekem egy papírt. Őszintén, nem is tudom, hogy miért jöttél hozzám hihetetlen indokokkal, mikor csak egy ilyet kellett volna hoznod.
Evanre pillantottam, aki megvonta a vállát, és tátogott valami olyasmit, hogy majd később elmagyarázza, most menjek órára. Azt is tettem, de egész irodalom alatt az járt a fejemben, hogy mégis mit csinált a srác, hogy megúszhassam az előadást. Erre megjelent Hansen, mosolygott egyet, és elérte azt, amivel napok óta szenvedek? Ugyan már!
Jó, tudom, hogy igazából szerzett nekem egy papírt, amely valószínűleg dr. Sherman által jött létre, de azt nem tudom, hogy érte el, hogy Larry vagy Cynthia aláírja. Legutolsó tudomásom szerint ugyanis szülői aláírás is kellett, mivel még nem töltöttem be a tizennyolcat. Tényleg, ha már tizennyolc, akkor vajon Evannek mikor van a születésnapja? Idősebb nálam, vagy fiatalabb? Szerintem tuti, hogy fiatalabb, de nagyon furcsa, hogy azt sem tudom, mikor született. Vajon ő tudja, én mikor születtem?
Na, tessék, megint ott vagyunk, hogy figyelnem kéne órán, de a figyelmem megint nem ott van, ahol kellene. Üdv az életemben, százezredik epizód. És a szüleim még csodálkoznak azon, hogy miért romlanak a jegyeim, és hogy miért panaszkodnak rám a tanárok, amikor szülői van. Mindenről a rohadt ADHD tehet, mert ez az oka annak, hogy elkalandozom, és hogy nem figyelek az órán. De most őszintén, valljuk be, hogy rohadt nehéz végigülni egy tanórát... vagy csak én érzek így?
Szinte megváltásként jött a csengő, ami hamarosan megszólalt. Villámgyorsan pattantam fel a terem hátuljában elhelyezett székemről, és szinte rohanni kezdtem a folyosó felé. Egy pillanatra megtorpantam, azon tűnődve, hogy vajon Evan merre lehet, de aztán úgy döntöttem, hogy elmegyek a szekrényéhez, mert általában ott beszélgettünk.
Be is bizonyosodott az igazam, mert Hansen ott állt, és éppen telefonált valakivel. Valószínűleg Heidivel, biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül az édesanyja az egyetlen ember, akivel mobilon keresztül beszélgetni szokott – vagyis, beszélgetni mer, hogy pontosabban fogalmazzak.
– Anya, le kell tennem, de később visszahívlak – hallottam meg szavait, amikor közelebb értem. Magamban elmosolyodtam, amikor bebizonyosodott, hogy igazam volt. – Szia!
– Szia – mosolyodtam el, ahogy megpillantottam vidám, szinte már nyugodt ábrázatát. – Kösz a segítséget, de... szóval, milyen papírt is szereztél nekem? – érdeklődtem kíváncsian. Beszéd közben nekidőltem az egyik szekrénynek, majd félre döntött fejjel vártam, hogy a szőke fiú mondjon valamit.
– Ó... igazából a-anya volt. T-tegnap beszéltem vele, és... szóval, elmeséltem neki, hogy mi volt a b-bajod délelőtt, és azt mondta, beszél dr. Shermannal. Igaz, hogy csak az első félévben kaptál mentességet az előadások alól, de szerintem ez is valami – magyarázta a fiú, mintha teljesen érhető lenne a dolog.
– Azt gondoltam, de honnan szereztetek aláírást? Mármint, nem vagyok nagykorú, Cynthiának vagy Larrynek igazolnia kellet volna valamit... – Evan zavartam nézett rám, mintha nem is értette volna, hogy miről beszélek. Pár másodpercig csak pislogott, aztán a fejéhez kapott, amikor leesett neki, mit is kérdeztem, és miért.
– Azt k-köszönd a húgodnak. Ha jól tudom, Zoe beszélte rá anyudat, Ő mondta, hogy segítségre van szükséged.
Zavartan pislogtam, amint meghallottam Evan szavait. Egyszerűen lehetetlennek tartottam, hogy a családom – vagyis a húgom és édesanyám – segített nekem. Azt hiszem, ez is azt mutatta, hogy mennyire „csodálatos" kapcsolatban éltünk. Gyakorlatilag senki se számíthatott a másikra, szinte állandóan vitatkoztunk. Igazából csodálkozom, hogy a szüleim még nem váltak el – úgy értem, egyáltalán nem boldogok, szerintem már csak a látszatért vannak együtt. Na meg persze azért, mert egyikük sem akar eldobni majdnem tizenhét év házasságot (érdekesség: Larry és Cynthia nem voltak házasok, amikor megszülettem).
– Mikor van a születésnapod? – jutott eszembe hirtelen a kérdés, ami egész irodalomóra alatt a fejemben volt, és elvonta figyelmemet a tananyagról. Jó, igen, megint kifogásokat keresek, amiért nem figyeltem oda, de ez most mellékes.
– M-miért? –érdeklődött Evan, aki látszólag nem készült fel a hirtelen, és teljességgel random kérdésemre. – A t-tiéd mikor van?
– Csak érdekel – böktem ki kissé félve. Lehet, hogy azért nem mondja el, mert nem akarja, hogy megtudjam? Mármint, ha nem tudom, akkor nem kell elhívnia magához, amikor megtartják, és távol maradhat tőlem. – Az enyém április húsz.
– December három – motyogta Evan halkan, mire döbbentem összehúztam a szemöldökömet. Ez azt jelenti, hogy a szőke fiú születésnapja pontosan egy hét múlva lesz. Agyamban azonnal cikázni kezdtek a gondolatok, rosszabbnál rosszabb ötletek jutottak eszembe azzal kapcsolatban, hogy mit is adjak neki. Aztán leesett, hogy ezek szerint Evan idősebb nálam, amire egyáltalán nem számítottam. Már éppen hangot adtam volna megdöbbenésemnek, de Hansen megelőzött. – V-várj! Április húsz*? – kérdezte, hangjából pedig kihallottam a meglepettséget.
– Elég klisés, nem? – Széttártam a karjaimat, ahogy Evan szinte fuldoklani kezdett a nevetéstől. Bevallom, nem először találkoztam már ezzel a reakcióval, hiszen Miguel is pontosan így viselkedett, amikor megtudta a dátumot. – Most ez olyan vicces? – érdeklődtem most már én is mosolyogva.
– Igen – vihogott Evan, nem törődve a folyosón sétáló diákokkal, akik párszor már felénk néztek, kérdő tekintettel. Végül is, a suli két nyomorékja együtt lóg, szóval volt mit bámulniuk. Ja, nem, mégsem, mert rohadtul semmi közük sem volt ahhoz, hogy mit csináltunk.
– Hansen, fogd már be! – Belőlem is kitört a nevetés, ahogy Evanre pillantottam, aki már az ajkába harapott, hogy lenyugtassa magát. Arca vörös volt a vihogástól, szőke haja pedig ezerfelé állt, mivel párszor beletúrt puha fürtjeibe.
– N-ne haragudj, én csak... – Evan gyorsan a tenyerébe temette az arcát, de vállai még mindig mozogtak, ahogy rázta az immár néma nevetés. Elvigyorodtam rajta, nem törődve azzal, hogy emiatt mindenki hülyének fog nézni. Habár, már most is annak néznek, szóval olyan mindegy.
Azt hiszem, már említettem a hirtelen jött döntéseimet. A múltban már rengeteg példa volt rá, most pedig ismét hozzárakhattam egyet a listához. Nem, nem gyilkoltam meg senkit, egyszerűen csak magamhoz öleltem Evant. Mármint, az iskola folyosóján, ahol nyüzsögtek a diákok – azonban jelenleg ez érdekelt a legkevésbé. Úgy értem, túlságosan el voltam varázsolva azzal, hogy Hansen vékony teste a karjaim közé simult, én pedig magamhoz szoríthattam, úgy, hogy az álltamat puha haján pihentettem. A szőke hajú meglepetten nyikkant egyet, amikor megérezte a karjaimat teste körül, de nem húzódott el, egyszerűen csak kiszabadította kezeit, és a derekam köré fonta őket – közben pedig még mindig vihogott, fejét a mellkasomba fúrva.
Oké. Azt hiszem, szerelmes vagyok.
***
*április 20., vagyis 420 – szlengszó a marihuánára
A fenti csodálatos Connor rajzot az egyik barátnőm készítette, szóval innen is köszönöm neki (meg üzenem neki, hogy igazán elmondhatná már, hogy mi a Wattpad felhasználóneve...).