D R A C O
_________________
2010 NOVEMBERE
Az ébresztő hangja annyira kínzóan hatott, hogy a szemeim szinte kipattantak és nagyot kellett sóhajtanom, hogy ne az órán vezessem le a dühömet amit a korai időpont okozott. Morogva kinyitottam félig a szemem, a plafonra nézve, de gyorsan be is csuktam. Nem voltam felkészülve a nap sugaraira amik bevilágítottak a hanyagul behúzott függöny szegélye mellől.
Odanyúltam a pálcámhoz, hogy az ébresztőóra (Hermione mugli bővítménye a hálószobánkba) végre elhallgasson. Malazárra, hogy lehet máris reggel? Úgy éreztem magam, mint aki egyáltalán nem is aludt az éjjel.
Általában persze a biológiai órám (vagy a feleségem) hamarabb felkelt, mint az ébresztő, így egyáltalán nem voltam hozzászokva az erőszakos keltéshez. Újabb nyom, hogy mennyire ki voltam fáradva az előző napok miatt.
Reflexszerűen kinyújtóztattam az egyik karomat, kicsit ügyetlenül és darabosan, hogy tapogatózva megtaláljam Hermione testét, arra vágyva, hogy elkapja a kezem, és a kedve szerint vagy megszorítsa majd megsimogassa a hajam, kedvesen, hogy ébredezzek, mint egy gyerek. Vagy ha éppen kötekedős kedvében van, ellökje a kezem és megrázzon, hogy igyekezzek, mert nincs időnk ölelkezésre, mind el fogunk késni.
Természetesen , mindig rá tudtam venni egy kis reggeli ölelkezésre.
Előbb leértek az ujjaim a sima, gyűrődéstől mentes párnára, minthogy észbe kaphattam volna, hogy Hermione-t nem fogom ott találni. A kellemetlen és ismeretlen üresség érzése hamar emlékeztetett, hogy Hermione két nappal azelőtt Törökországba utazott egy varázslókonferenciára, és igazából ez az oka a fáradtságomnak és a durva ébresztésnek is.
Ez a szerencsétlen persze arra is késztetett, hogy kijöjjek a félálombeli állapotomból.
Viszont, ahogyan finoman megmozdultam volna és Hermione felét valóban üresen találtam volna... Éreztem, hogy a másik oldalon fekvő karomat valami akadályozta. Mégpedig egy meleg, vékonyka test.
A könyökömre támaszkodva feljebb emelkedtem és vissza próbáltam gondolni, hogy mi történhetett. A fátyolos emlék arról, hogy Scorpius bejött hozzám az éjszaka közepén, egy hitetlen mosolyra húzta a szám.
A franciaágy még kettőnknek is bőven nagy volt, Hermione oldala üresen állt, Scorpius mégis úgy döntött, hogy a másik oldalon lévő vékonyka helyet választja, hogy minél közelebb tudjon hozzám bújni.
Kicsi szőke feje és az egyik karja félig le is lógott a matracról, a takaró nagy részét pedig teljesen lehúzta rólam.
És a mozgolódásomtól már ő is ébredezett.
A felé eső karom el volt gémberedve, tehát biztosan egész éjjel átkaroltam Scorp derekát, nehogy leessen az ágyról, de azt is elősegítettem, hogy ne nyomjuk össze az egymást... Ami valószínűleg nem ment túl jól, hiszen egy centi sem volt a testünk között.
Egy apró puszit nyomtam a feje búbjára, az orrom egy pillanatra belemerült a szőke, kócos tincsei enyhe, reggeli hullámaiba, és csikizte az arcom. Olyan illata volt, mint Hermione-nek szokott. A sampon illata és... Valami más is, ami annyira egyedien Scorpius volt... Egy édes, ismerős illat, ami mindig felmelegített és megnyugtatott. Az otthont jelentette, a biztonságot... És a szeretetet.
A másik kezem még mindig Hermione párnájába süppedt és... Az ujjaim mintha hozzáértek volna valamihez. Egy leheletnyit felemeltem a takarót és ott találtam... Cassie-t. Kis hercegnőm teljesen magára húzta a dunyhát, szőke, göndör tincsei szétterültek a párnán, aminek csak az alján feküdt.
Hát persze, hogy ő is itt van.
Valahogyan, amikor Scorpius megérezte, hogy már nem ölelem át, kicsit elkezdett nyűgösködni és a lábát az enyém köré csavarta.
– Scorp... Ideje felkelni – gyengéden megsimítottam a vállát, amin félig le volt csúszva a pizsamafelsője, és közben feljebb szenvedtem magam, hogy neki tudjak támaszkodni az ágy háttámlájának. Így mindkét gyerekem álmos arcát, kócos szőke haját és csukott szemeit láttam.
Scorpius nem nyitotta ki a szemét, de jól láthatóan ébren volt. Csak egy újabb nyűköskődő hang jött ki belőle, és beletemette az arcát a mellkasomba.
Sóhajtva összeszorítottam a számat, örlődve, hogy mit is kéne tennem. Sürgősen fel kellett volna kelnem, hogy beérjek a Parancsnokságra időben. De ugyanakkor... annyira vágytam rá, hogy ottmaradjak a gyerekeim között. Jobban, mint bármire az utóbbi időben. Még jó sokáig elmélkedtem volna azon, hogy milyen elbaszott is az, hogy kifogásokat kell keresnem, hogy ebben a kis biztonságos, meleg buboréknyi békében maradjak a saját gyerekeimmel... amikor valami más is felkeltette a figyelmemet.
Egy hirtelen mozdulat a láb mellett nyilvánvalóvá tette, hogy nem vagyunk egyedül. Lenéztem az ágy végébe, és megtaláltam Csámpást, aki Cassie lábánál fészkelte be magát a takaró redői közé.
– Cassiopeia... – szólaltam meg halkan, de félig szigorúan. – Te idehoztad a macskát?
– Olyan szomorú volt, Apu! – panaszkodott a lányom, álmos hangon, kijjebb kecmeregve a takaró alól, de nem nyitva ki a szemét. Kétkedve Csámpásra néztem, aki úgy nézett vissza rám, ahogyan én is viszonyultam hozzá. Enyhe undorral.
– Cassie, Csámpás már nagyon öreg! Szerintem nem is tud máshogy nézni, csak szomorúan! – ellenkeztem, gondolatban számolgatva, hogy Hermione macskája már hány éves is lehet. Az utóbbi években már sokat betegeskedett, de életem kínzója erős kis állat volt. – És megbeszéltük, hogy nincs macska az ágyban!
– De tényleg szomorű volt! – Cassie ekkor nyitotta ki a szemét. A szemeiből, amiben keveredett a barna és a szürke, az anyja nézett vissza rám. A hangsúlyából meg főleg. Így akaratlanul is elhittem neki mindent. – Este bejött a szobámba, állandóan velem alszik, mióta Anyu elment! Szerintem érzi, hogy nekem is annyira hiányzik Anyu, mint neki!
A szívem kicsit belesajdult ebbe, és már nem is voltam annyira dühös, hogy a macska az ágyban van. Pedig alapesetben, amikor én otthon vagyok, az állat még csak a szobába se teszi be a lábát, annyira nem bírja elviselni a társaságomat.
Csámpás elkezdte hegyezni a fülét és mintha kicsit meg is nyugodott volna, amikor meghallotta Cassie hangját. De valószínűleg rosszul mérte fel a hang forrását – öreg korából kifolyólag –, és Scorp felé kezdett el araszolni. A fiamnak pedig... pontosan ugyanolyan kapcsolata volt a macskával, mint nekem.
Ha még valaki kételkedett volna benne, hogy az én gyerekem...
– Csámpás, ne már! – morogta Scorpius, ahogyan felemelte a kezét, hogy vakon elkergesse maga mellől a macskát, aki véletlenül őt kezdte el a nyalogatni és nem a húgát, akit eredetileg akart volna. – Hagyj aludni!
Csámpás engedelmes, tanult kis teremtmény volt, így hallgatott Scorp-ra, én pedig röhögtem a jeleneten, ahogyan a macska átugrott a fiamon, le a földre, aztán megkerülte az ágyat és Cassie mellett ugrott fel újra, Hermione üres párnáját kinézve magának.
Hermione valószínűleg örömmel nézte volna ezt végig, miután pár finom mondatban közölte volna, hogy bármennyire imádja a cicáját, nem szeretné a párnáján látni. Csámpás általában Hermione árnyéka volt, de sokszor beérte Cassie-vel is, mindenhova követte, egészen addig, ameddig meg nem unta, hogy Cassie nem tud túl sokat egyhelyben ülni.
– Scorpius... nem csapsz be! – fordultam ismét a fiamhoz, egy kezemet a homlokára téve és gyengéden kisöpörtem az arcából pár tincset, hogy tisztán láthassam a szemeit. Annyira próbálta őket csukva tartani, amennyire próbált nem nevetni. Kuncogtam, amikor észrevettem, hogy félig kinyitotta a szemeit, hogy aztán gyorsan visszacsukja, amikor meglátta, hogy őt nézem. – Na, tudom, hogy ébren vagy!
Erre már Scorpius is felnevetett, és elkezdte kinyújtóztatni a kezeit , lábait, az előbbinél jóval nagyobb energiával. Aztán óvatosan az oldalára fordult, és szinte teljes testével az ölembe helyezkedett.
– Jó reggelt, Apu! – motyogta a fiam, elfojtva közben egy ásítást és a szemét dörzsölgetve nézett rám, majd hunyorgott, miközben próbálta feldolgozni a hirtelen jött fényt.
– Jó reggelt neked is, betolakodó! – próbáltam lesimítgatni a mindenfelé álló tincseit, majd a lányomra pillantottam és őt is közelebb húztam, így mindkét gyerekem rajtam feküdt. – Második számú betolakodó... Elmondanátok, hogy mit csináltok itt, és miért nem vagytok a saját ágyatokban?
A kérdő hangsúly helyett inkább a szeretetteljes hangot ütöttem meg, ami jól elárulta a szándékomat, hogy szigorú legyek és emlékeztetnem kellett volna őket, hogy a saját szobájukban kell aludniuk. Scorpius csak pislogott, beharapta az alsó ajkát, egy pillanatig bűnösnek érezve magát, ahogyan a legjobb válaszon gondolkodott, majd egy játékos csillogás jelent meg a szemében.
A szemében, ami az enyémnek pontos mása volt.
– Magányos voltál – magyarázta egy kis idő múlva, a hangja továbbra is álmos volt és rekedt, a könyökét a mellkasomra támasztva próbált feljebb emelkedni és felnézett rám. Aztán a félig alvós ajakbiggyesztése egy aprócska mosolyra váltott át. – Szóval Cassie-vel eldöntöttük... anélkül, hogy megbeszéltük volna... hogy átjövünk hozzád. Hogy veled legyünk.
Az érvelése és a kicsit félénk magabiztossága Hermione-re emlékeztetett.
– Értem... – bólintottam mosolyogva, majd Cassie-re néztem, aki szintén rám támaszkodott, és a fülé mögé simítottam a rakoncátlan hajtincseit. – Akkor meg kéne köszönnöm mindkettőtöknek a kedvességet.
– Igen... mondjuk engedhetnéd, hogy reggelizzünk veled az ágyban! – javasolta a fiam vigyorogva, mire felnevettem.
– Palacsintával! És karamellel! És forró csokival! – tette hozzá Cassie, elgondolkodva, hogy mit is szeretne reggelizni.
Éreztem, hogy egy Malfoy-os vigyorog jelenik meg a szám szélében. A lányom nem hogy csak azokat a dolgokat sorolta fel, amiket az anya megtiltott, hogy egyenek, pláne nem úgy, hogy előző nap sem reggeliztünk túl egészségesen (Laurel ugrott be pár pogácsával, Hermione küldte, hogy nézzen ránk első nap, szóval muszáj volt megennünk), hanem még a hangsúlyával arra is rá próbált venni, hogy az anyjának ellenszegüljek. Hermione próbálta "megvédeni" a gyerekeket, hogy ne tanulják el az "apjuk összes rossz szokását". Én erre mindig csak megforgattam a szememet, és emlékeztettem, hogy a gyerekeink már réges régen el vannak rontva és el vannak kényeztetve. Ennek ellenére Hermione sosem engedte, hogy az ágyban reggelizzünk.
Sosem gondoltam magam olyannak, akit könnyű manipulálni - nyilván, hiszen általában merev voltam és általában félelemmel viszonyultak hozzám vagy teljesen elkerültek, vagy én kergettem el őket, pláne kamaszkoromban. De... be kell vallanom, hogy a tipikus, megkérdőjelezhetetlen, szolid hatalmi helyzetem kezdett összeomlani a gyerekeim előtt. Éreztem, hogy tökéletesen jól látják – főleg Cassie, mert ő teljesen rám ütött – a gyengeségem, amit az anyjukon is láttak néha, ezért szokta őket elengedni kviddicsezni.
– Nem hinném, hogy anyátok ennek örülne! – hívtam fel erre az apró kis bökkenőre a figyelmüket és próbáltam elnyomni a vigyoromat.
– Nem, tényleg nem – rázta meg a fejét Cassie, szőke tincsei össze-vissza ugráltak, és a kis kezével megtámasztotta az állát, mintha az agya ravaszul azon gondolkodott volna, hogy hogyan is oldhatnánk meg ezt a szituációt. – De anyu nem lesz itthon... csak holnapután... és nem kell elmondanunk neki, Apu!
– Apu, nem lehet dühös ránk, ha nem tudja meg! – vette át a szót Scorpius. Merlinem, ennek a kettőnek az agya teljesen egy rugóra jár! Kezdtek megijeszteni. Azzal meg főleg, hogy mennyire keveredett bennük az anyjuk meg én. Persze, ennek így kellett lennie, belőlünk jöttek, de azért ez már... kezdett para lenni.
– Igen, ez talán igaz, de figyeljetek... alábecsülitek anyátokat, mert... tudni fogja!
De... beadtam a derekam és azt adtam a gyerekeknek, amire vágytak. Palacsintát, karamellát, forró csokit.
Végülis... A feleségem első kívánsága az volt, amikor beköltöztünk ebbe a házba, hogy mindig legyen Nutella a konyhaszekrényben és én ezt mindig készségesen teljesítettem. A gyerekeink pedig Hermione-re ütöttek.
Felzabáltunk fél üveg mogyoróvajat. Hárman. Én meg két tíz éven aluli.
Hermione Malfoy büszke lehet ránk.
______________________
– Na, mi újság, fiam? Készen vagy? – léptem be reggeli után Scorpius szobájába, miután Cassie-nek segítettem felöltözni (egyébként a legtöbbet már önállóan megoldotta).
– Egy pillanat! – Scorp fel sem nézett rám, csak hadarva válaszolt és ez is csak bizonyította, hogy valamiben nagyon megzavartam. Az egyik kisszékén ült, elmélyülten bámulva a cipőjét. Vagyis inkább... A cipőfűzőjét. – Ajjj már! Apu, tudnál segíteni?
– Persze, haver! – bólintottam gyorsan és már hozzá is pattantam, hogy segítő kezet nyújtsak. Scorpius már régóta küszködött a fűző megkötésével. Hermione és én is többször ültünk mellette, hogy segítsünk neki gyakorolni, de egészen nehezen ment a fiunknak. Scorpius pedig, aki rengeteg megfelelési kényszert és perfekcionizmust örökölt tőlünk, akkor is kínozta magát, amikor mi nem is éreztettük vele, hogy bármiben is béna lenne vagy rosszul csinálna valamit.
– Meg akartam tanulni rendesen, mire Anyu hazaér – suttogta Scorpius, miközben nyuszifület kötöttem a mugli márkájú sportcipőjének (Hermione teljesen odavolt érte és az iskolai rohangáláshoz tökéletes volt) fűzőjét. Varázslók voltunk, mégsem mondhattam neki, hogy ne aggódjon, majd egyszer bűbájjal is elvégezheti az ilyen "apró-cseprő dolgokat". Egyrészt mert tizenhét éves koráig nem is varázsolhat a Roxforton kívül.
– Scorp, Anya így is nagyon nagyon büszke rád és rettentően szeret téged! Ez semmit nem nyom a latba! – simítottam meg a finom kis arcát, az apró ráncokat, amiket a kétségbeesése szült. Az osztálya legjobb tanulója volt, remek aggyal, tökéletes modorral, szerető szívvel. Kit érdekelt, hogy nem tud cipőt kötni? A szüleit biztosan nem.
Nem fogom kínozni a fiamat csak azért, mert valami nem sikerül neki elsőre tökéletesen.
– Akkor is... – motyogta Scorp, miközben én kicsit elhajoltam tőle, de guggolásban maradtam, hátha szeretne még mondani valamit. – Hiányzik Anyu!
– Tudom, kicsim, nekem is! – sóhajtottam fel fájdalmasan és szomorú mosollyal megsimítottam a haját. Mióta Scorpius iskolába ment, Hermione több és komolyabb munkát is bevállalt, de ez volt az első eset, hogy el kellett utaznia. Én persze büszke voltam rá, hiszen őt választották, hogy képviselje a Mungót nemzetközi szinten. De ennek ellenére borzasztóan nehéz volt nélküle ez a pár nap.
Végre megérthettem, hogy neki milyen, amikor engem – egyre ritkábban – bevetésre küldenek. De legalább ebben az esetben, Hermione testi épségéért nem kellett aggódnom.
– De holnapután délután már itthon is lesz, hidd el! Egyet pislogsz és már látod is! Figyeld meg, ez már hamar elmegy! – próbáltam tovább biztatni az idősebb gyermekemet. A kezei, amivel megtámaszkodott a vállam, kicsit megfeszültek.
– De te is hiányzol, Apu! – vallotta be fojtott hangon.
– De... én itt vagyok, Scorp – ráztam meg a fejem habozva. Hiszen abban a pillanatban is előtte ültem.
– Igen, de... olyan sokat dolgozol. Anyu is. És mókás a Nagyinál lenni, de... Én veletek akarok lenni, itthon – amikor mindketten dolgoztunk, a gyerekekre vagy anyám vigyázott vagy esetleg Molly Weasley, aki olykor-olykor bevállalta az összes gyereket és nem csak a saját unokáit. Scorpius és Cassie a legjobb barátaikkal lehettek, ez pozitívum. De valóban... Újabban mindketten többet dolgoztunk, mint előtte. Kevesebb időt voltunk együtt négyesben, mint előtte.
Nem hibáztathattam a gyerekeimet, hogy úgy érzik... Hogy talán elhanyagoljuk őket.
– Hm... Figyelj, van ma valami érdekes a suliban?
– Nem hiszem, miért?
– Mit szólnál, ha bevinnélek magammal dolgozni? Nem bánnád, hogy lemaradsz egy nap suliról? – Scorpius imádta az iskolát, betegség idején is alig tudtuk otthon tartani, annyira jelen akart lenni és tanulni. De mégis... Abban a percben az arca egy pillanat alatt felvidult és a lógás lehetősége boldogsággal töltötte el. Az én kitűnő tanuló kisfiam. – Igen, gondoltam. De a húgodnak ezt ne mondd el! Őt elvisszük az oviba és időben érte is megyünk!
Így került a fiam, Scorpius Caelum Malfoy az irodámba, a Mágiaügyi Minisztériumba, az Aurorparancsokságra.
– Hé, haver! Itt a gyilkossági vallomás amit tegnap kértél! Bocs, hogy csak most, az előbb értem be! – kora délután Blaise Zambini toppant be az irodámba, kezében egy mappát lebogtatva. Egy pillanatra megtorpant, amikor megpillantotta Scorpius-t, aki abban a percben a szőnyegen ült és építőkockákkal játszott.
– Ó, kösz, Blaise, majdnem el is felejtettem! – sóhajtottam fel, a szemüvegem alól nézve a legjobb barátomra, amit azért kellett hordanom, mert túl sok olyan mappát néztem át, amilyet Blaise akkor is hozott nekem.
– Szia, Blaise bácsi! – vigyorgott rá a nagybátyjára a fiam, egy pillanatra abbahagyva a játékot, hogy megölelhesse a legjobb barátomat.
– Hali, Scorp! Mi újság, nagyfiú? – persze a kérdés csak költői volt, mert Scorpius vissza is ült a helyére, miután Blaise összekócolta a haját. – Mit keres itt a gyerek?
– Tudod, Hermione azon a találkozó dolgon van Isztambulban. Csak két nap múlva jön haza, addig én vagyok a gyerekekkel – magyaráztam, hátha a haveromnak dereng valami, mert egészen biztosan meséltem neki róla. Közben Blaise kényelembe helyezte magát az asztalomnál, szóval kicsit közelebb dőltem, hogy tovább tudjak magyarázni. – És... mielőtt elindultunk volna, kiderült, hogy állítólag sokat dolgozunk szóval... Behoztam, hogy együtt legyünk.
– Tényleg sokat dolgoztok. Te meg a feleséged, két munkamániás perfekcionista! – lőtt felém még egy bombát Blaise, ami korántsem vidított fel.
– Kösz, tesó, ez igazán jobb kedvre derít! – fintorogtam rá, jelezve, hogy ezt nem kellett volna. Ha a kívülállók is így látták, akkor valóban volt baj nálunk.
– De, Drake... Két gyereked van. Hol van Cassie? – nézett körbe Blaise, mintha a lányom el tudott volna bújni a kanapé mögött.
– Óvodában. Fiús napunk van – próbáltam jól magyarázni a dolgokat, hátha nem jövök ki rosszul a szituációból. – Cassie-vel meg délután táncpróbára kell mennem, szóval Scorp-ot bedobom anyámhoz. Akit már mindkét gyerek megunt.
Ezt az utolsó mondatot már elgondolkodva, elbizonytalanodva tettem hozzá.
– Vidd hozzánk! – ajánlotta fel Blaise rögtön, szinte olvasva a gondolataimban. – Laurel otthon van, Scorp biztos szívesen lógna Vince-szel kicsit, ha már suliban nem találkoztak.
– Ja, lehet szavadon foglak – sóhajtottam fel, majd szenvedve megdörzsöltem a homlokomat. – Szóval szerinted tényleg sokat dolgozunk? Szerinted ez... Megtöri a kölyköket?
– Figyelj... Mindketten szeretitek a munkátokat, ez teljesen nyilvánvaló és tök jó dolog. De azért ne felejtsetek el velük lenni sem – úgy néztem fel rá, mintha menten szét akartam volna tépve, szóval Blaise kifejtette. – Nem maradnak örökké gyerekek. Pár év múlva kirepülnek a Roxfortba és beleőrülünk majd a hiányukba. Addig élvezd ki, hogy ennyi idősek, ameddig csak lehet.
– Igen, de... – még közelebb hajoltam és lehalkítottam a hangomat, hogy Scorpius ne hallja meg a mondataimat. – Nem akarok olyan lenni, mint az apám, Blaise! Nem akarom, hogy a gyerekeim azt gondolják, hogy hideg vagy távolságtartó vagyok és inkább dolgozok, minthogy velük töltsem az időt. Vagy hogy annyira utáljanak, amennyire én utálom az apámat. Hogy nem találok időt számukra az életemben, amikor ők az életem.
– Nyugodj meg. Nem vagy olyan, mint az apád. Csak gondolkodj a prioritásaidon, ennyi az egész. És ne a munkád legyen előtérben, hanem a két kölyök – bólintottam, és belül megesküdtem magamnak, hogy így is fogok tenni. Változtatni fogunk.
– Apu, mit gondolsz? – nézett rám Scorpius, én pedig szemügyre vettem az általa épített tornyot. Az sem érdekelt, hogy az irodámban mintha bomba robbant volna, mindenfelé kockák és könyvek hevertek, amikkel Scorp a nap folyamán foglalkozott és szabad perceimben felolvastam neki a Roxfort történetéből, ami Hermione miatt olyan volt Scorpius-nak és Cassie-nek, mint egy mesekönyv.
– Fantasztikus, haver! – örvendeztem, a pisa-i ferde toronyhoz hasonlító művet bámulva, és mosolyogva néztem a fiamra. – Lássuk, tudsz-e nagyobbat építeni? Mint egy... Felhőkarcoló, amiben apu dolgozhat, mit gondolsz?
Scorpius vigyorogva bólintott és már el is kezdett dolgozni rajta.
– Hé, haver, ne engedd, hogy apád rabszolgát csináljon belőled, mint belőlem! Mintha házimanó lennék, akit csak dolgoztat, éjjel-nappal! – intézte a szavait Blaise a fiamhoz, fél szemmel szikrázó szemeket meresztve rám.
– Nem azt mondtad, hogy csak most értél ide? Apával már kilenckor itt voltunk.
– Oké, ez igaz – vallotta be Blaise kelletlenül.
– Minden nappal egyre okosabb, nem? – kérdeztem kötözködve a legjobb barátomtól, egy önelégült vigyorral.
– Na ja... Vagy minden nappal csak jobban hasonlít rád!
– Nem ugyanaz a kettő?
_______________
– Na, mit gondolsz, Hercegnő? – bevallom, amikor Cassie és Hermione kijelentette, hogy amikor a feleségem külföldön lesz, nekem kell a lányom haját... megzaboláznom táncpróba előtt, baromira megrémültem. És nem csak azért, mert Cassie hajzuhataga még Hermione-énál is kezelhetetlenebb volt. Nem, nem. Azért is... Vagy leginkább azért, mert sürgősen meg kellett tanulnom kontyba fogni egy hosszú lányka hajat.
Hamarabb eljöttem a munkából, hogy Scorpius-szal be tudjunk menni Cassie-ért az óvodába, időben ahhoz, hogy otthon fel tudjuk készülni a balettórára.
Persze Hermione Granger nem is lett volna Hermione Granger ha nem írta volna nekem egy kis cetlire, pontról pontra, hogy mit is kell csinálnom. De... Nem mondanám, hogy tehetséges fodrásznak bizonyultam.
– Megnézem a tükörben! – ugrott fel Cassie a kanapéról, már balettruhába öltözve és elfutott a fürdőszoba felé, hogy megnézze a haját.
Én sóhajtva dobtam magam hátra. Még a pálcámat is bevetettem, hogy a helyén tudjam tartani Cassie tincseit. A pálcát magát a számból kellett kivennem, ott tartottam, hogy a helyén maradjon , de ugyanakkor kéznél is legyen.
Életem legstresszesebb fél órája.
– Apa... - Scorpius lejött a lépcsőn, a vállára kapva közben a szobájában bepakolt és átpakolt iskolatáskáját. – Megyek a Nagyihoz?
– Szeretnél menni a Nagyihoz? – fogalmaztam át a kérdését, miközben áthajoltam a kanapé háttámláján és elgondolkodva néztem a fiamra.
– Eh... – futott ki Scorp-ből, aztán realizálta, hogy mivel reagált a nagyanyjára és sebesen javította is ki magát, nehogy megharagudjak. Pedig én csak röhögtem figyeltem, mert őszintén, megértettem. – Nem, nem! Szeretem a Nagyit! A manói csinálják a legfinomabb forrócsokit a világon! De mégsem olyan, mint Anyué mert nincs benne szeretet. Miért nem mennek el a házimanók, ha nem tudják a forrócsokit szeretettel csinálni?
– A Nagyi jó pénzt fizet a házimanóinak, erről anyád gondoskodott – álltam fel és megpaskoltam a fiam vállát. – Tudod, nem egészen... Szép dolog házimanókat tartani. Anyukád nagyon ellene van és meg is értem, hiszen... A házimanók évekig csak rabszolgák voltak. És most már csak a régi családoknál vannak. Például a Nagyinál. És a Nagyi sokat fizet nekik. De kétlem, hogy el akarnának menni.
Scorpius bólogatott. Hermione nem egyszer elmagyarázta a gyerekeknek mindenféle mesekönyv és történet segítségével, hogy miért vannak a nagymamánál házimanók és nálunk miért nincsenek. Cassie teljesen el volt alélva. Szóval a lányunk biztosan M. A. J. O. M. aktivista lesz idősebb korában.
– Szóval... nincs szavazat a nagyira? – Scorp csak megrázta a fejét, az ajkába harapva, mintha szégyellné ezt a véleményét. – Nincs gáz, fiam! Tudom milyen vele élni, megértem. Viszont... Blaise mondta, hogy Laurel néni már otthon van Vince-szel. Akarsz inkább oda menni?
– Igen!
Na, ez egészen egyértelmű válasz volt.
– Cassie, hercegnő, mondd már! Hogy tetszik a hajad? Ha nem jó, még van időnk újracsinálni! – kiáltottam a fürdőszoba felé. Cassie ilyenkor dugta ki a fejét a folyosóra. És szabályosan vonult a lépcsőig.
Szerintem évekig fogok hencegni Hermione-nek, hogy elsőre sikerült tökéletes kontyot varázsolnom a lányom fejére. Olyan tökéleteset, hogy még Ginny Weasley meg az ő tökéletes hajformázása is megirigyelhetné. Ahogyan Pansy Parkinson meg a hajbűbájai is.
Cassie vigyorgott mint a vadalma, talán el is felejtette, hogy az anyukája, aki mindig makulátlan frizurát varázsol neki, a kontinens másik felében van.
De aznap én voltam a világ legjobb apukája, hiszen én fésültem a haját, én néztem végig a táncpróbáját, ahogyan kecsesen ugrál és pörög a lányokkal, én olvastam neki, majd a bátyjának is, este a Roxfort történetéből, mintha mesekönyv lenne.
A világ legjobb apukája voltam. Nekik.
De ennek ellenére is szörnyű volt az a pár nap a világ legjobb anyukája nélkül.
____________
2011 AUGUSZTUSA
H E R M I O N E
– Emlékeztetnél, hogy miért mentem ebbe bele? – kérdeztem a férjemtől, szenvedve, mint egy gyerek. Mindeközben a rendes gyerekeink teljesen bezsongva rohangáltak ide-oda a nappaliban, kviddiccsel kapcsolatos dolgokat kiabálva egymásnak. Nem állítottam meg őket, mert abban a szent percben, nem is érdekelt. Legalább őket örömmel töltötte el a programunk.
Scorpius-nak és Cassie-nek sok közös tulajdonsága volt, külsőleg és belsőleg is, és amennyi érdeklődési körük megmutatkozott, azok is rettentően hasonlítottak egymásra. A kviddics pedig ennek legnagyobb mintapéldája volt. Mindketten imádták.
Biztos nem tőlem örökölték.
– Szerelmem! Ez a kviddics világkupa! És benne vagyunk a döntőben! – Draco a gyerekekhez hasonlóan be volt zsongva. A szokásos napi öltönyét és ingjét kviddicsmezre cserélte, és az én fejemre is ráerőltetett egy Anglia emblémával ellátott sapkát. Nyár lévén annyira melegem volt, hogy szinte éreztem, hogy a tincseim göndörödnek az anyag alatt.
Több szempontból is fura déja vu kerített hatalmába.
Már akkor is, amikor Draco a közelembe ért azzal a szörnyű sapkával. Sok évvel ezelőtt pontosan ilyen életkedvvel indultam el vele egy másik kviddicsmeccsre, miután eldöntöttük, hogy összeköltözünk. Akkor életemben először kellett átélnem azt a szörnyű érzést, hogy elveszíthetem egy harc miatt.
De a kviddics világkupa önmagában is több emléket hozott fel az agyamban, negyedéves korunkból. Azóta először rendezte Anglia a világbajnokságot, az előző években Draco, Blaise és Theo mindig nálunk gyűltek össze a nappaliban, a gyerekekkel kiegészülve, hogy a tévében nézzék a közvetítéseket. Amikor viszont megtudtuk, hogy ismét az országban rendezik meg... Rögtön tudtuk, hogy ottleszünk. Az pedig még plusz hab volt a tortán, hogy Angelina benne volt a válogatott csapatban ( hatalmas ünnepre adott okot, hogy Angie az utolsó aktív évében bekerült az országos csapatba, az meg pláne hogy bekerültek a döntőbe), Theo pedig hivatalos másodedzői szerepet töltött be.
Persze, nem ők voltak az egyetlen ismerőseink a nemzeti csapatban.
– És kivel játszuk a döntőt? – álltam fel fáradtan és nyűgösen. Otthonról indultunk, a döntő reggelén. Abba már nem mentem bele, hogy sátorozzunk is a helyszínen. Még túl fiatalnak tartottam hozzá a gyerekeket.
– Szerinted? – vonta fel rám a szemöldökét Draco, és a nap folyamán először elkomorodott.
– Nem mondod komolyan, hogy... – de a következtetést , amit az arckifejezéséből vontam le, már nem tudtam befejezni. A gyerekeim meg is válaszolták kérdést. Éppen a kanapén ugrálva játszották el az egyik korábbi meccset.
– És... Dobrev kivédte! Krum pedig elkapta a cikeszt! Elkapta a cikeszt! Bulgária a döntőben! – kiabálta Scorpius, akárcsak úgy, mint Lee Jordan és üvöltésben törtek ki örömükben.
– Viktor Krum még komolyan benne van a válogatott csapatban? – kérdeztem vissza hüledezve, leginkább a férjemtől.
– Ja – fújtatott Draco, mint egy dühös bika. Vagy... Mint egy területét féltő kutya. – De már régen nem ő a sztár. Ez a Dobrev az új kedvenc.
– Miroslav Dobrev az évszázad legjobb őrzője! – tört ki Cassie-ből is, tipikus rajongói hangsúllyal, és rettenetesen fel volt pörögve. De ezek mellett, hatéves létére is meg kellett küzdenie a bolgár kviddicsező nevével. – Angie néni az évszázad legjobb hajtója, de Miroslav Dobrev a legjobb őrző a világon! Olyan akarok lenni, mint ő, amikor felnövök!
– Remek, drágám, akkor ugyanúgy aggódhatok érted a jövőben, mint apádért! – motyogtam, egyik kezemmel már a homlokomat nyomkodva, mintha a jövő már rögtön fejfájást okozna nekem. Persze, örültem, hogy a lányomnak vannak vágyai és álmai felnőttkorára. Csak... Miért kell pont egy veszélyes sportot választania?
– Nem, Anyu! Én vigyázni fogok magamra , akkor is, amikor Miroslav Dobrev felesége leszek, és egymás ellen fogunk játszani a világbajnokságon! – sorolta Cassie komoly, határozott arccal. A szemem sarkából Draco-ra pillantottam, akinek az arckifejezése ugyanolyan volt, mint az enyém. El kellett kapnom a kanapé karfáján fekvő kezét, hogy meg tudjam szorítani, hogy még véletlenül se nevessek fel hangosan.
– Múlt héten még Teddy felesége akartál lenni, Cass! – igazította meg hanyagul a kapucniját Scorpius, amit a nyár végefelé szokásos, enyhén párás, angliai idő miatt adtunk rá. A beszólása hatására a húga rögtön rácsapott a karjára. – Ami tök undi! Teddy a bátyánk.
– Nem is az! – kiáltott fel Cassie tiltakozva.
– Oké, fejezzük be, még a végén kitör miattatok a harmadik varázslóháború! – emeltem fel a kezem rögtön, amint felismertem a lányom szemében azt a szikrázást, amit Draco szokott hangoztatni, hogy az én szememben is szokta látni. – Scorp, te menj fel apával a szobába, szedjétek össze, ami kell még! Cass, cicám, te gyere ide, hadd nézzem a copfod!
Scorpius és Draco a lépcsőn felfelé beszélgettek azon, hogy még milyen rajongói kellékeket és elengedhetetlen kiegészítőket kell magunkkal vinnünk, Cassie pedig odalépett elém, hogy meg tudjam igazítani a két parketta fonását, amivel egy csomót küzdöttem aznap reggel.
– Nagyon szép vagy, drágám! – simogattam meg az arcát, amikor az igazítás után felém fordult, és nekidöntötte a homlokát az enyémnek.
– Szerinted sem lehetek soha Miroslav Dobrev felesége? – kérdezte, enyhén elkeseredve.
– Hm... – motyogtam és a teátrális hatás kedvéért úgy tettem, mintha elgondolkodnék. – Tudod... Azt hiszem, hogy egy kicsit már öreg lenne, mire feleségül tudna venni. Tudod olyan, hogy... már nem tetszene. És biztos, hogy irigykedne a tökéletes kviddics teljesítményedre és teljesen elrontaná a kapcsolatotokat.
– De én annyira szeretem – sóhajtott fel Cassie, olyan fájdalmasan ahogyan csak egy rajongó kislány tud.
– Kicsim, hidd el... A sportolók azok... Nagyon bizonytalan emberek. Megbízhatatlanok. És... Köztünk szólva... Nem járnál jól vele, hidd el. Anya tudja – simítottam végig a fonatjait.
– Anyu mindig tudja – ismerte be a lányom és ahogyan feldolgozta a mondataimat, egy halvány mosoly jelent meg az arcán. – Szeretlek, Anyu!
– Én is szeretlek, kicsim! – amikor Cassie odabújt hozzám, belefúrta az arcát a nyakamba és kicsi ujjaival magához szorított.
__________________
A Potter, Weasley és Zambini famíliával a közeli zsupszkulcs előtt találkoztunk. Pansy Parkinson, a karjában tartva Novát, csak pár perccel a zsupszkulcs aktiválása előtt ért oda. George, Pansy-hez hasonlóan túlterheltnek látszott. Mindketten egyedül vitték a gyerekeket és a háztartást, ameddig tartott a Világkupa, lévén Angelina és Theo nem tudtak mindig otthon lenni. Főleg akkor amikor a meccsek tovább is elhúzódtak.
Persze George, Ginny, Harry, na meg Blaise és Draco olyan izgatottak voltak, mintha visszacsöppentek volna tinédzserkoruk hajnalára, amikor a kviddics volt számukra a legizgalmasabb, legszebb dolog. Pansy közömbösnek vallotta magát, de nyilvánvalóan büszke volt, hogy a szerelme brillírozik a nemzeti csapatban. Laurel és én voltunk a kívülállók, akik csak a gyermekeink és a férjeink kedvéért vették rá magukat... életük nagy kalandjára, hogy Blaise szavait idézzem.
A világkupát Délnyugat-Anglia egyik erdejében rendezték, ahogyan 1994-ben is. A világbajnokságot általában négyévente szokták megrendezni. De 1998-ban, a varázslóháború idején elhalasztották, így akkor átcsúsztak a páratlan évekre.
Mondanám, hogy ugyanaz a látvány fogadott, mint annyi évvel azelőtt. De a varázslók jól láthatóan fejlődtek tizenhét év alatt. A sátrak kifinomultabbak, összetettebbek lettek, a varázsló tévé- és rádiócsatornák embereit többször ki kellett kerülnünk.
A rengeteg féle, fajta nemzetiségű , kultúrájú, nyelvű varázsló és boszorkány tömege olyan volt, mintha egy hatalmas karneválba kerültünk volna.
Mire átvágtunk a sátrakon, el is érkezett az idő, hogy elfoglaljuk a helyünket az arénában. A helyeket - ami voltaképpen külön páholy volt - Angie és Theo tiszteletére kaptuk.
Mielőtt belekezdtünk volna a lépcsőmászásba a tömegben, összenéztünk Draco-val, aki előttem törte az utat. A többiek kikerültek minket, amikor megtorpantunk egy pillanatra.
A múltbeli eseményeket átgondolva, vészforgatókönyvet is kigondoltunk a férjemmel, ami engem is és őt is megnyugtatott. Auror volt, ex-Halálfaló, én pedig gyógyító, mégis úgy éreztük, hogy esetleges támadás miatt... Előre kell gondolkodnunk és nem szabad csak az ösztöneinkre hagyatkoztunk.
– Gyertek, srácok! – intette magához Draco a gyerekeinket. Mindkettejükre gyorsan nyomkövető bűbájt bűvölt, majd összeérintettük a pálcánkat, hogy a másikat is könnyen meg tudjuk találni, szükség esetén.
Ezután Draco lehajolt és felkapta Scorpius-t, hogy ne keveredjen el a tömegben, én pedig közben ugyanezt tettem Cassie-vel. Scorp kicsit bosszankodott, hogy ő már túl nagy ahhoz, hogy ölben cipeljék, de valószínűleg hamar belátta, hogy szükséges, vagy Draco időközben elmagyarázta neki. Ellenben Cassie teljesen el volt varázsolva a magasabb nézőponttól, és egyfolytában nevetett örömében, míg felértünk a páholyunkba.
A százezer férőhelyes aréna tele volt boszorkányokkal és varázslókkal, akik a helyükre igyekeztek az hosszú, ovális alakú pálya lépcsőzetesen felemelkedő sorai között. Mindent beárasztott az aranyló fény, ami mintha magából a pályából jött volna. Vagy csak az emberek izgatottságából. A hatalmas karikaoszlopok mögött felsejlett a kivevítő képe, amin még nem az eredmény volt kiírva, hanem egyfolytában váltakozó reklámok képei váltakoztak.
A páholyhoz kezeledve egyre kevesebb lett az ember körülöttünk, így óvatosan leengedtük a gyerekeinket a földre, hogy szabadon körülnézhessenek.
Ez egészen addig nyugodtan ment, ameddig... Az egyik sor végén kis híján összeütköztünk pár... Ismerőssel.
– Ron! – kiáltottam fel meglepődve, szinte rögtön meg is szorítva Draco kezét, amit az előtte lévő pillanatban fogtam meg. Draco olyan hangosan morgott, hogy a zaj ellenére is hallottam.
– Her-Hermione, helló! – préselte ki magából Ron, kelletlenül. A lánya, Rose egy csinos kontyba fogott hajjal, szigorúan fogta az apja kezét. Szerencsére a feleségét nem láttuk a közelben. A köszönés után habozva és a fogát szívva biccentett mellém. – Malfoy!
– Weasley! – újra rá kellett szorítanom a férjem kezére, hogy kivakkantson magából egy köszönést.
– Hát ti mit... – próbáltam párbeszédet kezdeményezni, elég nehezen. Már vagy... Évek óta nem találkoztunk össze Ronnal. Lavender-t szoktam látni az óvoda folyosóján, amikor egyszerre dobjuk le a lányokat, de akkor is jól elkerüljük egymást, hogy még véletlenül se szívjunk egy levegőt.
– Angie – válaszolt egyszerűen Ron, felmutatva a jegyüket.
– Szia, én Cassiopeia Malfoy vagyok! De te nyugodtan hívhatsz Cassie-nek! – a lányom barátságosan, vigyorogva lépett előre Rose-hoz és... Bemutatkozott neki. Annak ellenére is, hogy Ron és Lavender lányáról volt szó... büszke voltam arra, hogy Cassie ennyire udvarias és barátságos a korabeliekkel.
Ez a barátságosság viszont nem látszódott Rose Weasley-n.
– Én Rose Weasley vagyok. De te... nyugodtan szólíthatsz Rose-nak! – utánozta Cassie mondatát Rose gúgunyosan. A kislány a negédes mosolyát az anyjától örökölte. Draco szeme jól láthatóan megvillant és gyengéden megfogta Cassie vállát, hogy visszahúzza magához.
Draco védelmező ösztöne rögtön aktiválódott, amint a lánya egy negatív kisgyereknek volt kitéve.
– Akkor... ti is most kezditek a sulit, ugye? – a lányomhoz hasonlóan én is próbáltam barátságos lenni, pedig tisztában voltam vele, hogy ezt nem fogom visszakapni.
Miért nem engeded végre el őket? – Draco hangja szinte kiabált a fejemben, ahogyan legilimenciával üzent nekem.
Udvarias vagyok! – tiltakoztam fojtott hangon, egy kifejező pillantás kíséretében.
–Igen, Luna iskolája már nagyon vár minket, ugye, Rosie? – Ron is érzékelte , hogy a lánya az anyja érzéseit örökölte, legalábbis ami a Malfoy családot illeti.
– Ó, Cassie is oda fog járni! – bólogattam, továbbra is vigyorogva. Az eszelős vigyor szinte ráfagyott az arcomra. Idegességemben pedig még többet kezdtem dumálni. Be sem tudtam fogni. – Scorpius pedig harmadikos lesz. Ő imádja a sulit. Azt meg főleg, hogy Laurel néni is ott van.
– Rosie, sikerült szereznem... – és... Ekkor ért oda hozzánk Lavender Brown. Vagyis Weasley, ki tudja. És a vigyora szinte leolvadt az arcáról, mint a fagyi a hőségben, amint meglátott minket.
– Nos... örültünk a viszontlátásnak, Vízli, Vízli-kölyök és Lav-Lav! Ha megbocsájtotok nekünk... soha viszont nem látásra! – hadarta Draco egy levegővel, összekapott mindannyiunkat és tovább sürgetett minket.
– Miért kellett a kelleténél is tovább húznod ezt a kínos beszélgetést? – szólalt meg Draco halkan, hátulról a fülemhez hajolva, amikor már eltávolodtunk a Weasley-ktől és a gyerekeket előreengedtük, mert már a sorunk szélén voltunk és láttuk a többieket.
– Cassie miatt! – próbáltam magyarázni, amennyire csak tudtam. Draco felhorkantott, hitetlenkedve. – Cassie valószínűleg egy osztályba fog vele kerülni. Ahogyan majd a Roxfortban is. Nem tehetjük ezt vele, hogy idejekorán megalapozzuk a kapcsolatát egy korabelivel, csak azért, mert...
– Ja, persze – dörmögte a férjem válasz gyanánt, gúnyosan, sőt mi több, sértetten, erre pedig már hátrakaptam rá a fejem.
– Szerinted én ezt akartam? – sziszegtem vissza neki felháborodva. – Szerinted én azzal az emberrel akartam beszélgetni, aki... Megcsalt? Aki annyiszor megszégyenített engem, téged, minket és a kapcsolatunkat? Igen, igazad van, ezt akartam, pont vele akartam bájcsevegni.
– De akkor is megtetted!
– Kultúrált ember vagyok, civilizált, érett! Nem lehetek bunkó mindenkivel, aki valaha is ártott nekem. Nem lehetünk ebben mind annyira profik, mint te.
Ez a mondat annyira keserűen jött ki belőlem, amennyire már nem akartam.
A homlokomat nyomkodva megfordultam, már a többiek mellett állva és habozva, szakadozva vettem a levegőt. Draco félrenézett és idegesen túrt bele a hajába.
– Sajnálom... - mondtam és a két karjára fektettem a kezeimet, remélve, hogy az érintésemre rám néz végre. – Nem úgy gondoltam. Tudod, hogy...
– Tudom, Hermione... Tudom... – egy enyhe félmosoly jelent meg a szája szélében, ami bár nem volt elég a számomra ahhoz, hogy megnyugodjak és bárcsak visszavonhattam volna az utolsó szavaimat, megkönnyebbülve hajoltam oda hozzá, hogy megcsókoljam.
– Nem jelent nekem semmit. Remélem tudod. Csak te vagy. Nem azért beszélgettem vele, mert... Csak kedves akartam lenni – Draco homlokának döntöttem a sajátom.
– Ezért is szeretlek. Mert minden ellenére is kedves vagy ahhoz a... pöcshöz – megforgattam a szemem a kijelentésére, de közelebb léptem hozzá, hogy meg tudjam ölelni. Szaggatott lélegzettel öleltem át a nyakát, mint egy makimajom és a vállába fúrtam a fejem.
Kétségbeejtő volt, hogy egy aprócska össze szólal közös is mennyire ki tud akasztani. Úgy látszik, hogy a függés, ami egy időben fájdalmasan volt ott köztünk, mint a drog, még mindig ott gomolygott köztünk. És annyi év elteltével sem tudtam levetkőzni magamról a félelmet, hogy bármikor elveszíthetem.
Hiszen párszor már majdnem megtörtént.
– Hé, Malfoyok! – kiáltott ránk Pansy pár üléssel odébbról. Nova, a Parkinson-Nott páros másfél éves kislánya teljes nyugalomban pihengetett az édesanyja karjában, nem is ügyelve a körülötte zajló zsivajra. – Azt hittem, hogy ez nálatok pirosbetűs ünnep! A kviddics világkupa! Lehetne, hogy egy ünnepen nem balhéztok össze?
– Ezt most komolyan nekünk mondod, Pans? – nevette el magát Draco, zavartan mutatva kettőnkre az ujjaival. Arra utalt, hogy Pansy és The sem voltak a veszekedőstől-mentességükről ismertek. Korántsem.
Közben pedig megszorította a kezemet.
Többet mondott vele minden szónál.
Scorp és Cassie már James-szel, Roxie-val és Vince-szel beszélték a kviddicset, izgatottan várva a kabalák bemutatóját. A másik oldalról Fred próbált annyira kiabálni, hogy az ő véleményét is hallják a többiek. Lily és Albus is izgatottnak tűntek... de határozottan nem annyira, mint a barátaik.
A tizenhárom éves Teddy Lupin egy sorral feljebb ült, Bill, Fleur és a gyerekeik társaságában. Teddy csillogó szemekkel figyelt a nála egy évvel fiatalabb (és Hollóhát házba tartozó) Victoire összes szavára. És természetesen ez nem kerülte el Draco és Blaise figyelmét.
– Ted, haver, hallom a nagyanyád elvitt bevásárolni a héten az Abszol Útra! – fordult oda a fiúhoz Draco, visszafojtva a nevetést. Finoman meglegyintettem a felkarját, hogy ne égesse szegény gyereket, Victoire előtt meg pláne ne. Blaise már hallotta a sztorit, így már kézbe hajtott arccal nevetett (vagy inkább már sírt) a szituáción.
– Ne is beszéljünk róla, Drake! – horkantott fel Teddy, haja egy pillanatra megváltozott, jelezve, hogy zavarba hozza a kérdés. – Cissy néni és a Nagyi három órát töltöttek Madam Malkinnál. Majdnem belefojtottam magam az új dísztaláromba. Kegyetlen volt.
– Szegény kölyök – fejezte ki sajnálatát Blaise. – Legalább kaptál kárpótlásul valamit?
– Szerinted? A Nagyi fagyit sem vett! Nincs valami gyermekkínzási záradék, ami ezt büntetendővé teszi?
– Sajnos nincs, tesó! De ha kell egy ügyvéd Andromeda ellen, családi kedvezményt adok! – szólt hátra Blaise, mire mind elnevettük magunkat.
– Anyu... – Scorpius gyorsan átverekedte magát az apján és Pansy nénikéjén, hogy el tudjon érni hozzám. – Vécére kell mennem.
– Ó! – lepődtem meg hirtelen, és elkezdtek forogni az agytekervényeim. – Gyere, drágám! Gyorsan elviszlek és akkor még talán visszaérünk a kabalákig!
Kézen fogtam a fiamat és végigsiettünk a sorokon.
Aztán... Összeütköztünk... Valakikkel.
– Ó... Astoria! – leheltem ki magamból, amikor felismertem, hogy ki is az, aki nekünk jött, olyan halkan, mintha csak félig kaptam volna levegőt. Astoria Greenglass állt előttem. És ahogyan lenéztem mellé... Ott állt mellette a fia. – Ethan! Helló!
– Ó, Hermione, micsoda meglepetés! – válaszolt egy erőltetett, gúnyos mosollyal a szőkeség, majd lesajnálóan lenézett Scorpius-ra, aki habozva toporgott az egyik lábáról a másikra. Ethan jelenléte... Ezt tette a fiammal. – És persze... A kisfiú. Na és merre van Draco? Meg a másik... Ivadék?
Ha nem erőlködtem volna annyira, hogy bájologjak vele, és esetleg egy adandó alkalommal beolvassanak neki valahogy, rákiabáltam volna, amiért ilyen szóval illette a lányomat.
– Nos... a férjem fent van a helyünkon. A lányunkkal. És neked hol van a ... Marcus? – hirtelen nem is tudtam, hogy milyen szót használjak Marcus Flint-re. A pletyka magazinok hetente számoltak be arról, hogy Astoria és Marcus éppen milyen fotómodellel, sportolóval vagy éppen örökössel mulattak az időt. Ergo... Össze-vissza csalták egymást, miközben valaki vigyázott a gyerekükre.
– Oliver Wooddal beszélget, pár sorral lejjebb találkoztunk össze vele és a lányával – mutatott Astoria a háta mögé, egy fellengzős vigyorral. – Éppen azon tanakodtak, hogy mennyire... Igazságtalanság, hogy egyikük sincs végül benne a nemzeti csapatban.
– Igen, micsoda... Veszteség ez nekünk – válaszoltam szemforgatva.
– Ne legyél ennyire keserű, Granger! Nem tehetek róla, hogy a párom zseniális kviddicsjátékos! Míg a tiéd mi is... Ó, auror! – biggyesztette le az alsó ajkát Astoria teátrálisan.
– Valójában... Nem Granger... Hanem Malfoy!
És ezzel úgy éreztem, hogy... Kiegyenlítettem minden rosszat és keserűt, amit Astoria Greenglass valaha is mondott vagy tett velem. Mert én voltam minden, amit ő akart. Az enyém volt minden, amit ő akart.
Én voltam Draco Malfoy felesége.
Én voltam Hermione Malfoy. És ezt sohasem vehette el tőlem.
De ennek ellenére... Még akkor is kapkodtam a levegőt, amikor Scorpius már végzett a pisiléssel. Nem bírtam kiverni Astoria Greenglass-t és a fiát a fejemből.
– Figyelj, Scorp... – guggoltam le elé, a pulcsiját piszkálva. – Ha Ethan valaha... Valaha az életben is barátkozni akarna veled... akkor engedd neki, oké? Legyél te a jó ember. A szülei bűnei... Nem az ő bűnei, nem egy és ugyanaz az ember, nem kell őt büntetnünk az anyukája miatt. Szóval igen... Ha lehetsz kedves Ethannel, ha adhatsz neki második esélyt, ha valaha is látod rajta, hogy változni akar... akkor legyél jó ember, drágám.
Fontosnak tartottam, hogy ezt tudja. Tudtam, hogy Ethan... Piszkálta a suliban, hogy gúnyolta és versengett vele minden adandó alkalommal. Mégis... Egy kisgyerek volt csak. Aki nem tehetett arról, hogy kik a szülei. Nem szabadott emiatt hibáztatnunk.
Emiatt nem.
– Megpróbálok jó lenne vele, Anya.
– Tudom, drágám.
____________________
hello hallo, boszorkányok, varázslók és muglik!!!
igen igen, nem csalás, nem ámítás, itt is van az új fejezet!!! nem mondom, hogy seperc alatt, mert az nyilván nem lenne igazság, de már megszokhattátok, hogy... Sajnos ez van.
Ennek ellenére, remélem, hogy örültök ennek a résznek, ami hosszú – nagyon – és talán kicsit hosszabb is mint a szokásosok. Azt is tudhatjátok már rólam hogy nem vagyok a rövid fejezetek híve 🤣🤣🤣
mit gondoltatok, draco jó munkát végzett a gyerekekkel, draco és hermione kicsit megváltozott kapcsolatáról, a gyerekek felnövéséről és fejlődő személyiségéről, a találkozasról ronnal és astoria-val?
akartam a végére egy olyan igazi draco-hermione pillanatot, amit korábban is megszokhattunk tőlük, de nagyon hosszúra sikeredett a rész. de ígérem, a következőkben kárpótollak titeket.
draco meg egy igazi hármas fenyegetés, nem? remek barát, remek férj, remek apa ❤❤❤ ki ne akarna egy ilyen embert??
ps: ha akartok tőlem valami mást olvasni, keressétek a Vér és Arányt, vagy esetleg találhattok a profilom két másik harry potter fanficed, aki még nem ismerné őket , ezek pedig a Nightcall és a Journey by Moonlight ❤❤❤
ha már itt tartunk, aki olvassa ezeket a sztorikat, melyikből olvasna hamarabb részt? lyra black csodálatos kalandját theseus scamanderrel, vagy Hermione kacifántos történetét a malfoy ikrekkel, draco-val és klaus-szal a háború sötét előszavában?
evanesco, hadet bra, alle 😍😍😍❤❤❤❤❤❤❤