Hogy a fenébe kerültünk ide? Mi történt, hogy itt fekszem a hálószobámban az ágyamon, miközben Connor Murphy mellettem szuszog, magához ölelve az egyik párnámat? Őrült egy világ ez...
Miután visszaértünk a fagyizóból, hamar világossá vált, hogy anya már nincs itthon. Egyáltalán nem lepődtem meg, mert említette, hogy elmegy majd dolgozni, de mégis fájdalmasan érintett. Ez megint azt jelentette, hogy egyedül töltöm az éjszakát, amit máskor sem élvezek, most azonban... bele se mertem gondolni, mit tennék, ha magam lennék a házban.
– Anyud dolgozik? – érdeklődött Connor, ahogy felkapcsoltam a nappaliban a villanyt, és a mosogatóhoz léptem, hogy elpakoljam az ott hagyott tálakat.
– Aha – feleltem halkan, kerülve a másik fiú tekintetét. Nem akartam látni a szánakozást a szemében, sem pedig a sajnálatot. Azzal persze nem számoltam, hogy kiről is beszélünk. Connor Murphy nem olyan volt, mint a többi tinédzser az iskolában; ő különleges volt.
– Ha gondolod... úgy értem... h-ha szeretnéd, akkor... – Erre már felnéztem a fiúra, mert mindig én voltam az, aki dadogott, és össze-vissza beszélt, nem pedig ő. Csodával határos módon most Connor volt az, akin mérhetetlen zavar és idegesség látszott. – Baszki... Szóval, ha szeretnéd, akkor itt aludhatok – motyogta a kezeit tanulmányozva. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy arcára halvány pír szökött, beszéd közben pedig a szája szélét rágta.
– Az... az nagyon jó lenne – pislogtam zavartan, de még mindig nem néztem Connor szemébe. Egyszerűen képtelen voltam rá, mert volt egy olyan érzésem, hogy ha megteszem, akkor elerednek a könnyeim az örömtől és a megkönnyebbüléstől.
Connor csak megvonta a vállát, így jelezve, hogy nem igazán érdekli, hagyjam az egészet. Ezek után közelebb lépett hozzám, majd megnyitotta a mosogató csapját, felhúzta pulcsija ujját – karjai tele voltak hegekkel, amelyek közül néhányat sebtapasz takart –, és nekilátott megtisztítani a tányérokat és poharakat. Először ellenkezni akartam, hogy majd én megcsinálom, de végül úgy döntöttem, hogy ráhagyom az egészet, mert tudtam, hogy csak szüksége volt valamire, ami elterelte a figyelmét gondolatairól.
Percekkel később végeztünk, és úgy döntöttünk, hogy a nappali helyett a hálószobámba megyünk. Hálát adtam az égnek, hogy tegnap délután elpakoltam, és most úgy nézett ki a szobám, mintha képes lennék rendet tartani. Még ki is porszívóztam, amíg anya az ablakot pucolta, szóval tényleg minden ragyogott a tisztaságtól. A sarokban lévő asztalon a kaktuszok a holdfényben fürödtek, mivel a függönyt nem húztam be.
Connor nem nézett szét, csak az ablakhoz lépett, és kinyitotta azt. Döbbenten néztem, ahogy kiült a párkányra, majd rágyújtott egy cigire. Fejemben visszapörgettem az elmúlt napokat, amelyeket együtt töltöttünk. Az iskolában mindig mindenki azt mondta, hogy a sötét hajú srác állandóan drogozik, de én még sosem láttam füvet szívni. Most, hogy jobban belegondoltam, még cigizni is csak egyszer vagy kétszer, habár eddig nem töltöttünk együtt annyi időt, inkább csak SMS-eket, vagy e-maileket írtunk egymásnak, hiszen a másik fiú kórházba került. Igazából azon döbbentem meg, hogy gyakorlatilag a szobámban gyújtott rá.
– Szóval... – motyogtam, leülve az ágyam szélére. Connor futólag rám pillantott, majd újra a holdat és a csillagokat kezdte bámulni.
– Szóval? – kérdezte, még mindig nem nézve rám. Újabb adag füstöt fújt ki, a válaszomra várva. Hiába tette, mert nem mondtam semmit, egészen addig, amíg el nem nyomta a cigit a párkányom külső felén. Az elszívott szálat is oda rakta, biztosítva arról, hogy reggel majd kidobja. – Szóval? – ismételte, becsukva az ablakomat.
– Adjak egy pizsamát? – A lehető legbénább kérdést böktem ki, de nálam bizonyára ez már megszokott lehetett, mert Connor csak bólintott, és leült az ágyam szélére.
A fiú tekintetét magamon érezve nyitottam ki a szekrényemet, és csak reménykedtem abban, hogy nem borul ki egyik ruhám sem – azért ott nem pakoltam el, ahol senki sem láthatta. Pillanatnyi gondolkodás után előszedtem egy régi, kinyúlt nadrágomat, illetve egy bő, fekete pólót, reménykedve abban, hogy jó lesz Connorra, hiszen sokkal magasabb és vékonyabb volt, mint én.
– Tessék – nyújtottam felé a ruhadarabokat. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy ezúttal nem takargatta előttem a karját, a pulcsiját is a fogason hagyta a nappaliban. Örültem, hogy megbízott bennem, így minden erőmmel igyekeztem, hogy ne bámuljam kezét, ne kezdjem el tanulmányozni rajta a hegeket. Elég nehéz volt.
– Kösz – biccentett a fiú gyorsan, majd magához szorította a ruhákat. – Lezuhanyozhatok? – Ha nem hallottam volna, szerintem el sem hittem volna, hogy Connor mennyire félénk tud lenni néha. A suliban mindenki azt mondta, hogy erőszakos, mindig vitatkozik mindenkivel, és gátlástalan. Azonban így, hogy ismertem, már tudtam, hogy igazából visszahúzódó, sőt, talán még szégyenlős is. Persze, ez is a hangulatától függött, de akkor is; egyáltalán nem olyan volt, mint gondolták.
Bólintottam kérdésére, mire Connor zavartan motyogott valamit, aztán kilépett az ajtómon, és a fürdőszoba felé igyekezett. Azonban, mielőtt még belépett volna a helyiségbe, visszapillantott rám.
– Nem baj, ha nyitva hagyom az ajtót? – kérdezte vörös arccal.
– N-nem – dadogtam, szintén elpirulva.
Connor bólintott, én pedig zavartan elfordultam, és inkább leültem az ágyamra, ahonnan a fal takarta a mosdót, így nem láthattam be. Ezek után hátradöntöttem a fejem, és a mennyezetet bámulva gondolkodni kezdtem. Magam sem tudom, először mi járt a fejemben, de hamarosan azon kaptam magam, hogy azon jár az agyam, honnan is tudja valaki, ha a fiúkhoz is vonzódik. Úgy értem... nem tudom. Hosszú évekig szerelmes voltam Zoéba, és akkor szinte mindig a lányon járt az agyam. Nem úgy, de sokat gondoltam rá. Most pedig a gondolataimban állandóan Connor járt – nem is járt, rohangált-, és még akkor is elvonta a figyelmemet, ha valójában nem is volt mellettem.
– Mehetsz, ha gondolod – tért vissza Connor, kezében a ruháival. Igazam volt, a „pizsama" nevetségesen állt rajta, szinte az egész bokája kilógott, és mivel vékony volt, körülbelül úgy nézett ki, mintha ráaggattak volna egy sátrat. Haja megint fel volt kötve, néhány tincse viszont nedvesen, göndörödve tapadt nyakára.
Úgy rohantam ki a szobából, mintha valaki kergetne, így szinte beestem a fürdőszobába. Gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót, majd levetkőztem és beálltam a zuhany alá. Mielőtt megnyitottam volna a vizet, kissé ügyetlenül, de sikeresen ráhúztam a gipszemre az anya által hazahozott... izét. Végül hagytam, hogy a víz rám folyjon; igyekeztem nem gondolkodni és sietni, aminek hatására majdnem elestem, amikor kimásztam a zuhany alól. Az utolsó pillanatban kaptam el a mosdókagylót, így sikerült talpon maradnom.
Mikor visszatértem a szobámba, döbbentem vettem észre, hogy Connor már feküdt, sőt, aludt. Leültem mellé, óvatosan, hogy fel ne ébresszem. A fiú az oldalán feküdt, szinte összekuporodva, miközben az egyik párnámat ölelte magához. Halkan horkolt, az arca pedig hihetetlenül békésnek tűnt. Igazából sosem láttam még ilyen nyugodtnak és fiatalnak – olyan volt, mintha semmi gondja sem lenne, mintha csak egy egyszerű fiú lett volna... Igazából, meglehetősen aranyosnak találtam.
Igen, kimondtam – mármint, rágondoltam. Connor Murphy aranyos. Persze erről a szóról az embernek először jut eszébe egy krokodil, mint az előbb említett fiú, de... azt hiszem, ők nem látták, amit én: a békés, nyugodt Connort, aki csupán szeretetre vágyott, és arra, hogy végre megértse valaki. Aki csak azt szerette volna, hogy ne gondoljanak rá szörnyetegként, hogy újra közel kerülhessen a húgához, vagy éppen édesanyjához. Akinek mindössze egy barátra, egy támaszra volt szüksége.
Végül lefeküdtem a fiú mellé. Egy darabig néztem, ahogy alszik – tudom, ijesztő –, majd úgy döntöttem, rám is rám férne a pihenés, mert nem igazán aludtam sokat az elmúlt napokban. Ráadásul reggel iskola, és muszáj lesz elmennem, ha nem akarok sokat hiányozni.
Reggel arra ébredtem, hogy elzsibbadt a jobb oldalam, és rettenetesen melegem volt. Kómásan nyitottam ki először csak az egyik szememet, majd – amikor megbizonyosodtam róla, hogy nem fog megvakítani a nap – a másikat is. Ekkor realizáltam a helyzetet, amelybe az éjjel folyamán kerültem... izé, kerültünk.
Úgy tűnt, Connor valamikor megunta a rendes párna ölelgetését, és álmában egy másikat kezdett keresni – engem. A kezem azért zsibbadt le, mert a feje kinyújtott felkaromon pihent, karjaival szinte magához szorított, kiengedett, kócos haja pedig csiklandozta a nyakamat, ahogy a fiú megmozdította fejét. Szinte önkéntelenül nyúltam arcárhoz, hogy kisöpörhessem sötét tincseit a szemei elől.
Sajnos, mivel szokás szerint szerencsétlen voltam, sikeresen felébresztettem hálótársamat. Majdnem elnevettem magam, amikor Connor hirtelen felült – haja ezerfelé állt –, majd miután rémültem körbenézett, szinte visszazuhant az ágyamba. Találkozott a tekintetünk, de csak egy pillanatra, mert ezek után a fiú a hasára fordult, belenyomta arcát a párnába, és a fejére húzta a takarót. Ezek után motyogni kezdett, de szavait egyáltalán nem hallottam, mert az ágynemű elnyomta.
– Úgy l-látom, nem vagy ko-koránkelő – szúrtam oda a mondatot, miközben felkeltem, és kinyitottam az ablakot, mert az éjszaka alatt elég állott lett a levegő.
– Fogd be, Hansen – morogta Connor a hátára gördülve. Vagyis, feltételezem, hogy ezt tette volna, de mivel az ágyam kisebb volt, mint az övé, és a szélén is feküdt, egyszerűen csak leesett, hangos puffanással.
– J-jól vagy? – Ijedten rohantam barátom mellé, aki semmi jelét sem mutatta fájdalomnak, egyszerűen csak lemondóan sóhajtott, és inkább dörzsölgetni kezdte a szemét, miközben magában morgott és nyöszörgött.
– Kaphatok kávét? – kérdezte végül, nagyjából ötpercnyi szenvedés után. Elnevettem magam fájdalmas ábrázatán, majd intettem neki, hogy kövessen.
Kissé szerencsétlenül főztem le a kávét, mivel én magam sosem ittam – anya viszont rendszeresen, napi több alkalommal is. Elgondolkodva öntöttem ki egy bögrébe a forró italt, majd a cukor és a tej után nyúltam, azonban Connor kivette a kezemből a bögrét, majd hálásan rám mosolygott, és belekortyolt az italba.
– Ami éjszaka történt... – kezdte a fiú, félénken rám pillantva. – Szóval... bocs, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak. Nem tudok aludni, csak ha átölelek valamit, és azt hiszem, hogy te sokkal kényelmesebb voltál, mint a párna – nevetett fel zavartan, és én is csatlakoztam hozzá.
– Se-semmi gond. É-én... úgy értem, másnál talán zavart v-volna, de té-téged kedvellek – nyögtem ki idegesen, a torkom pedig kissé összeszorult, így erőlködnöm kellett, hogy egyáltalán kipréselhessem mondanivalómat.
– Azt hiszem, te sem vagy olyan rossz. – Connor megvonta a vállát, de ezúttal nem pillantott rám, így nem láthatta arckifejezésemet. Mi az, hogy nem vagyok rossz? Lehet, hogy igazából idegesítőnek talál, de azért velem lóg? Vagy tényleg kedvel? – Na, jó. Én is kedvellek – vallotta be Connor, mintha csak olvasott volna a gondolataimban.
Mondanám, hogy ezekkel a szavakkal segített, de sajnos nem. Ezek után azon járt az eszem, hogy értette azt, hogy kedvel. Mármint, barátként kedvel, vagy többet érez irántam? Úgy értem, a kórházban azt mondta, hogy szerinte többek vagyunk, mit barátok, de ez nem mutat semmi pontosan. Mik vagyunk? Lélektársak, legjobb barátok, vagy... vagy talán szerelmesek?
Igaz, az utolsó állítás talán kicsit erősnek tűnhetett, mert ez nem olyan volt, mint a filmekben. Nem éreztem azt, hogy ránézek, és idegesen elvörösödöm, egyszerűen csak... Nem tudom. Mindig őt láttam magam előtt, még akkor is tudtam, mit csinált, ha telefonon beszélgettünk. Csak arra tudtam gondolni, hogy vajon hogy érzi magát; boldog-e, vagy szomorú? Érez-e késztetést arra, hogy bántsa saját magát? Jól érzi magát mellettem, és tisztában van azzal, hogy rám mindig számíthat?
Talán ezek az érzések nem a tipikus „szerelmes vagyok" dolgok, de szerintem így is erőteljesek, és fontosak. Hiszen a szerelem lényege a bizalom, és az, hogy mindig ott vagyunk egymásnak, meghallgatjuk a másikat, és segítünk neki, nem? Ha ezek hiányoznak egy kapcsolatból, akkor az mindössze testi vonzalom, amin annak idején anya és apa kapcsolata is alapult – meg is lett a következménye.
– Szerinted baj, ha talán a fiúk is tetszenek? – Megint megtörtént a dolog, hogy meg sem gondoltam a szavaimat, de már kiszaladtak a számon, szinte egy lélegzetvétellel.
Connor azonnal felpillantott, szemeiben nem láttam mást, csak meglepődést. Őszintén, inkább vártam undort és utálatot, mint döbbenetet és... megértést?
– Egyáltalán nem baj – vágott közbe a fiú, mielőtt még elkezdtem volna pánikolni. A levegő egy pillanatra beszorult a tüdőmbe, majd mikor meghallottam a szavait, azonnal lenyugodtam. Ezek szerint mégis van remény. – Én is így vagyok... úgy értem, a fiúk is tetszenek. Sőt, lehetséges, hogy csak a fiúk, a fene se tudja.
– Szóval, akkor... – Nem tudtam befejezni a kérdést, mert Connor ismét a szavamba vágott, igaz, kissé bizonytalanul.
– Egyszer volt egy barátom – kezdte, a körömlakkját kapargatva. Innen tudtam, hogy elképesztően ideges volt, és legszívesebben csendben maradt volna, de mégis folytatta. – Miguel volt a neve. Nem tudom, emlékszel-e, de a tavalyi évben a megszokottnál is többet hiányoztam. Szóval, akkor találkoztunk, és addig nem adta fel, amíg össze nem haverkodtunk. Aztán egyre szorosabb lett a kapcsolatunk, majd összejöttünk, de... nem igazán működött a dolog. Elbasztam, és még finoman is fogalmaztam. Ezek után szakítottunk, de én hülye próbáltam neki írni, bocsánatot kérni, meg hasonlók. Nem érdekelte, és nem válaszolt, ráadásul aznap Larry-vel is balhéztam telefonon, szóval...
– A-akkor próbáltál ö-öngyilkos lenni? – suttogtam, amire csak egy bólintás volt a válasz. – De... azóta már nem érzed, hogy...
– Dehogynem, Evan, minden kibaszott este – suttogta Connor, szemeiben pedig könnyek gyűltek, amelyeket egy gyors, ideges mozdulattal letörölt.
– Akkor miért... úgy értem, nem akarom, hogy megöld magad, ne értsd félre, egyszerűen csak... szerintem... úgy értem, én... – sokadik alkalommal akadtam meg a saját szavaimban, ami egyre jobban idegesíteni kezdett. Zavart, hogy nem tudtam végig mondani egy értelmes mondatot, még Connor előtt sem, akinek szüksége volt rám. És nekem is rá, de ahhoz muszáj lett volna normálisan kommunikálnom.
Connor egy pillanatig elgondolkodva nézett rám, majd nagyot sóhajtott, és tenyerébe temetett arccal válaszolta meg a kérdésemet, amit még úgy is tökéletesen megértett, hogy nem tudtam megfogalmazni.
– Egyedül azért nem tettem meg, mert van egy húgom, aki számít rám, és itt vagy te is. Szükséged van rám, és... nekem is rád – mindössze ennyit mondott, de úgy éreztem, hogy minden szavából süt az őszinteség, különösen az utolsó mondatából.
Megnyugtató, de egyben – számomra – hihetetlen volt azt hallani, hogy ő is úgy érzett, ahogy én, hogy ő is azt gondolta, hogy szükségünk van egymásra.
§
Nagyon köszönöm a fenti képet (az első "fanartomat") Dgi_Rebeka -nak. ❤