6 hónappal ezelõtt...
Rezzenéstelen arccal bámultam az előttem tevénykedő emberek munkáját, miközben legbelül tomboltam örömömben. A legkisebb részem se sajnálta, hogy erre a sorsra jutott, csak a könnyebb s az egy fokkal boldogabb jövőm volt az, ami lelkiszemeim előtt lebegett. Már nem féltem, már nem volt mitől, sokkal jobban érzem magamat, végre valahára szabad vagyok!
Hallom nagymamám hangját, amint a keserves sírását már nem tudja tovább színlelni, így csak a magára erőltetett könnyeivel az arcán mered õ is a már teljesen földdel belepett sírra, amiben annak a gazfickónak a holtteste nyugszik, - s csak remélni tudom, a túlvilágon megkapja méltó büntetését.
A feketébe öltözött színészek között megakad a szemem egy alakon, ki oly' ismerősnek tűnik. Túlságosan is feltűnően kémleltem, amit észrevett, s mikor kíváncsi szempárommal találkozott az övé, csak komor arccal hajtotta le a fejét, amit a rajta lévő kalapja eltakarta egész arcát, amit csak egy pillanatig voltam képes szemeimmel megpillantani.
Csak nem..
A tökéletesnél is tökéletesebb házban, a legnagyobb erőmmel azon voltam, hogy minden embert, aki részvétét nyílvánította ki, a legkedvesebb egyben legszomorúbb mosollyal köszönjek meg, majd engedjem útnak őket. Mikor már az utolsó család is elhagyta a házat, utánuk becsukva az ajtót fújtam ki megkönnyebülve a levegőt. Gondoltam, hogy majd ennyien megfognak jelenni, ahogyan azt is, milyen nehéz fog lenni ennek a sok embernek azt eljátszani, mennyire is széttört bennünk a lélek, amiért Ő már nincs velünk, s pont az volt a legszomorúbb az egészben, számunkra most kezdődik csak el minden egyenesbe jönni.
Nem volt jó ember, ezt mindenki tudta, hol a munkahelyen, hol a barátiköreiben mutatta meg nem túl szimpatikus oldalát, ami egészpontosan nekik csak egy kis ízelítő volt, hogy tudják, kivel is állnak szembe, s hogy vele aztán ne merjenek ujjat húzni. Ők azt hitték, mindez csak azért teszi, hogy megijesszen másokat, a saját védelme érdekében, de ez koránt sem volt így. Ő így született, egy romlott, gonosz, érzéketlen embernek, akit csak a pénz hajtott. Sajnáltam nagymamámat, amiért a fia is arra a sorsra jutott, mint a férje, de nem tudtam nem örülni, hogy végre mélyen a hideg földben nyugszik, mozdulatlanul.
- Aaliyah - szólít egy lágy hang nevemen, s ezzel egy időben érzek meg egy meleg, puha kezet vállaimra nehezedni. A hang irányába fordulok teljes testemmel, s nagymamám sötétbarna szemeivel találom szembe magamat. - Kész a tea - informál, majd megindul a hatalmas nappaliba, de még előtte hátra néz válla felett, s int egyet, kövessem.
A vajszínű, hatalmas kanapén helyet foglalok, miközben az idősebb nő a neki szánt egyszemélyes kanapéjába helyezkedik el kényelmesen, s a dohányzóasztalon pihent gőzölgő teáját magához véve kezdte fújni. Követtem példáját, noha én nem fújtam, egy kicsi részem se kívánta most a teát, túlságosan is a fejemben motoszkált egy héttel ezelőtti ígérete. Nyomatékosan néztem az őszösödő nőre, aki a semmibe meredve kortyolta lassan a meleg teáját hagyta figyelmen kívül majd' kiugró szempárjaimat. A csend közöttünk ordított, már szinte fulladoztam a bennem lévő kérdéseimtől, de nem mertem azokat kiereszteni, féltem, még szemeiben én se lennék több, mint egy pénzéhes dög, mégis, válaszokat akartam.
- Amit még legutoljára mondtál... - kezdtem bele, de elnyomva hangomat közbevágott.
- El kell költöznöd - jelentette ki, amire kitágult szemekkel meredtem a nőre. Kérdezni akartam, mégis hogy jött ez, amikor még nem is olyan rég megbeszéltük, most, hogy már csak ketten maradtunk, mindent helyrehozunk, amit az a szemétláda tönkre tett, de kérdés nélkül folytatta. - Most, hogy te birtoklod mindezt, ilyen fiatalon, lánylétedre, éhesen vadászni fognak rád, épp ezért kell, hogy eltűnj, csak egy kisidőre - nézett mélyen szemeimbe a nő, reakciómat várva, amit csak akkor mutattam ki, amint az előbb hallottakat megemésztettem.
- Éhezni..rám? - motyogtam értetlenül, amire a nő drága csészéjét elemelve vörösre festett ajkaitól kezdett felvilágosítani, az örökség sötétoldaláról.
- Amint az emberek fülébe jut, hogy apád mindent egyetlen gyerekére hagyott, aki még csak 21 éves, fiatal nő, a legnagyobb fejek fognak rád hajtani, csak, hogy birtokukba vehessék a család cégjét, ami most már a Te tulajdonod - mosolygott rám a nő, utolsó szavait kiejtve.
- És amíg én oda leszek fogalmam sincs, talán Pakisztánban, a tervünkkel mi lesz? - vontam kérdőre a nőt, aki megnyugtatott, szó sincs róla, hogy a tervünk törölve lesz, addig majd Ő lesz az, aki - amíg én vissza nem jövök és idősebb nem leszek - vezetni fogja a céget, úgy, ahogyan azt mi megbeszéltük.
Nem kételkedtem a benne, egy percig sem. Tudtam, hogy ebben a családban mindig is Õ volt az, aki ha bármi bajom is volt, itt volt nekem, a házvezetõkön kívül. Anyám helyett anyám volt, s nem azért, hogy hasznot húzzon belőlem, hiszen akkoriban még az sem volt biztos, hogy maradok a háznál, de végül anyám halála után, mégsem fogadtak be anyaiágról nagyszüleim, lerendezték egy annyival, itt jobb helyem lesz szöveggel, holott többről volt szó, egy Morgen se teheti be a lábát a házukba, akik csak tönkre tették a lányuk és az Ők életét.
- Van már választásod, hogy hova akarsz menni? - zökkentett ki nagymamám rekedtes hangja elmélkedéseimből.
- T-tessék? - értetlenkedtem, de nem azért, mert nem értettem a kérdést, hanem mert máris választanom kell.
- Szereted még a keletiországokat? Dél-Koreai remek választás lenne, hiszen a nyelv gyakorlása is jól jönne, ha kimennél - bólogatott a nő, amitõl nekem csak a homlokom ezerráncba szökött.
- Várjunk, máris mennem kéne? De hát még csak most esett le a temetés a vállunkról, nem fognak gyanút, hogy hirtelen eltűntem? - vetettem fel kérdéseimet, de nem azért, mert aggódtam, hogy netalán rosszhírnevem lesz a hirtelen való távozásom miatt, csak nem akartam most azonnal elhagyni szülőországomat, s az öregnőt se, hiszen még csak most tudtunk fellélegezni.
- Aaliyah - tette le a már üres csészéjét a dohányzóasztalra -, tudom, hogy ez most hirtelen jött, hidd el, én se taszítanálak el magamtól, de muszáj lesz menned, nem akarom, hogy ilyen fiatalon felfaljanak ezek a pénzéhes rohadékok - néz mélyen szemeimbe, melyek őszintén csillognak, s látom bennük mennyire nem akarja Ő se ezt, de nincs más választásunk.
Egy nagyot sóhajtottam, majd a teával teli csészémet - amiből egy kortyot se ittam - én is az üveges dohányzóasztalra tettem.
- Jól van, de én választom ki, hogy hova szeretnék menni! - emeltem fel mutató ujjamat, mire a nő csak keserű mosollyal belegyezett, s várta választásomat. - Dél-Korea - ejtem ki határozottan, mire a nő mosolya csak szélesebb lett.
- Reméltem, hogy ezt fogod választani - mosolyog továbbra is. - Sabrina! - kiált a házvezetőnőnek, aki már itt is terem.
- Igen, asszonyom?
- Kérlek, hívd be Seojin-t - utasítja kedvesen a nőt, aki már indul is az említett személyt beinvitálni társaságunkba. Egy pillanatig emésztem a hallottakat, s a nevet, amikor a homályos fej ami a névhez tartozik elő bukkan. Magabiztosan lépked felénk, majd ül le a velem szembe lévő kanapéra.
Meredten bámulom azt a hófehér arcot, amit még gyerekkoromban láttam utoljára. Szemeimmel gyorsan körbejárom teljes egészét, mégis kezében lévő kalapján megakad a szemem. Senki nem viselt kalapot, az idősebb embereken kívül.
- Milyen rég láttalak már titeket így, együtt - sóhajt a nő, nekem pedig nem világos, mégis mit keres itt, ennyi idő elteltével?
- Mit keresel itt? - kérdezem halkan a fiút, aki csak mosolyogva fordul nagymamámhoz.
Vette a célzást, így kérdésemre a választ Ő adja meg, a fiú helyett. - Vele fogsz lakni - válaszolja tömören, egy hatalmas mosollyal az arcán. - Mi az, nem is örülsz neki? - vonja fel szemöldökét, mire csak megrázom a fejemet.
- Nem errõl van szó, csak, mégis hogy találtál Seojin-ra?
- Ó kedves kisunokám, ne vond kétségbe nagymamád erejét - kacsintott rám a vénlány, majd lassan felállt a kanapé kényelméből. - Sok idő eltelt, amíg nem láttátok egymást, beszélgessetek kicsit.
S ezzel magunkra is hagyott. Csendben ültünk mind a ketten, nem szóltunk egymáshoz, csak néztük egymást, miközben próbáltunk a másik fejébe látni, - de ez nem sikerült egyikünknek se.
- Jól van, mondd, mit akarsz tudni? - törte meg a csendet, mély hangjával.
- Minek jöttél ide? Eleve minek egyeztél bele, hogy nálad lakjak? Van pénzem, nem is kevés, vehettem volna magamnak egy kastélyt is, nem kell megsajnálni, csak mert meghalt az...
- Semmit sem változtál komolyan - köpött bele levesembe, s tarkóját vakarva húzta mosolyra ajkait. - Minek jöttem ide? Nem tudom, végre van lehetőségem látni, sőt, veled lenni, miután az a rasszista apád már nem fog pórázon. Minek egyeztem bele, hogy nálam lakj? Mert én nem felejtek. Igen, tudom hogy van pénzed, kedves kisörökös, de lakat a számon, megígértem a nagymamádnak, hogy vigyázni fogok rád, úgyhogy kérlek, ne légy makacs, se visszautasító, hiszen így egyikőnknek se lesz könnyebb, oké? - hosszas monológja befejeztével várja válaszom, ami csak egy könnyed bólintás. - Jól van, most, hogy ezzel megvagyunk, gondolom érdekel, hogy mivel foglalkozok - dől hátra a kényelmes kanapén, büszkén mosolyogva.
- Igazából nem érdekel - válaszolom őszintén, amitől hirtelen lehervadt arcáról a mosoly.- De ha elszeretnéd mondani, nem tartalak vissza - egészítettem ki mondandómat, ami ugyan felbátorította a velem egyidős fiút, kevesebb magabiztossággal kezdte el mesélni.
- Nos, bármennyire is hihetetlennek fog tűnni, elismert koreográfus vagyok, aki az SM Entertainment szárnya alatt van - vette kissé viccesebbre a figurát, ami megmosolyogtatott. - Na látod, tudsz te ilyet is, noha igaz elég fura vagy ilyenkor - utalt mosolyomra, mire az egyik díszpárnát - ami mellettem foglalt helyet -, hozzávágtam. Halk, őszinte nevetés töltötte be az öregnappalit, ami már olyan régen tűnt ilyen melegnek. Az ajtóban álldogáló, őszösödő nővel összeakadt a tekintetem, majd mindkettőnk ajkai széles mosolyra fakadtak.
Nem láttam bele a dolgokba, nem tudtam, mire is számítsak, amikor kiteszem a lábamat ebből az országból, de most már bánom, bánom a pillanatot, amikor beleegyeztem, amikor hagytam, hogy rá szedjenek. Ha beleláthattam volna a jövőbe, be se tettem volna a lábamat abba a nyomorult országba, se abba az ügynökségbe, ahol mára már csak úgy neveznek néhányan Katasztrófa Királynő.